Kárpátaljai atmoszféra

A szerző a szükséges nyelvi és ­történeti ismeretek birtokában magabiztosan tájékozódik a Kárpátalja sorsát érintő bonyolult diplomáciai manőverek világában az I. világháború végétől napjainkig. Volt ez a vidék a Károlyi Mihály vezette Magyar Népköztársaság ruszin autónom területe, mások az Ukrán Piemontot látták benne, sőt 1939 márciusában néhány napig önálló parlamenttel rendelkező független államot hoztak itt létre ruszin politikusok. Valójában legkevésbé sem a helyben élők akarata érvényesült. Több nagyhatalom érdekei ütköztek Beregszász és Huszt vidékén, a magyar revíziós törekvéseket többször is hűtötte a náci Németország, ugyanakkor Sztálin lényegében a már Molotov–Ribbentrop-paktum idején kiszemelte magának e vidéket, mint a Kárpátok gerincén belüli hídfőállást.

Nagyon tanulságos a könyv azon része, amely a magyar politikai elit 1938/1939 utáni magatartását mutatja be. Nem szabad felednünk, hogy a ma Ukrajnához tartozó vidék két lépcsőben tért vissza Magyarországhoz: az első bécsi döntéssel a magyarok lakta alföldi sáv, míg 1939 márciusában a honvédség fegyveres akciójával a ruszinok által benépesített hegyes-völgyes táj. A két területet eltérően igazgatták, az elsőt betagolták a magyar vármegyrendszerbe, a másodikon létrehozták a Kárpátaljai Kormányzóságot. Fedinec Csilla bemutatja azokat a leginkább Teleki Pál miniszterelnökhöz köthető törekvéseket, amelyek egy valódi ruszin autonómia megteremtésére irányultak. A Cseszlovákiában jogosan követelt nemzetiségi önigazgatást végül Magyarország sem adta meg, birtokon belül már megfordult a politika logikája.

A kötet jól sikerült fejezete a kormányzók portréja, akik közül emberileg Perényi Zsigmond tűnik a legrokonszenvesebbnek, míg Kozma Miklós a legígértesebb, de talán a legnagyobb csalódást okozó személyiségnek. Jelképes, hogy ígéretei és reményei ellenére sem tanult meg ruszinul, ráadásul kifejezetten pártfogolta a magyar holo­kauszt első fejezetét képező, a kamenyec-podolszkiji vérengzéssel végződő kitoloncolást. A kötet egyik legmaradandóbb része az, amikor Fedinec Csilla a mentális határokról szól, vagyis azokról a finom emberi és jogi döntésekről, amelyek érzékeltették Kárpátalja helyzetének rendezetlenségét, ideiglenességét, legyen szó a hadműveleti terület bevezetéséről vagy az 1944-es máriapócsi naptárban megjelenő országfelosztásról (Anyaország, Felvidék, Erdély). Az eddigiekhez hasonlóan szakszerűen, de ugyanakkor szemléletesen és együtt érzően közelített a szerző a történeti Magyarország egyik legnépesebb és legszegényebb zsidó közösségének, a kárpátaljainak a sorsához. Ezt a válságos időszakot a magyar világgal együtt az Ungváron bevezetett szovjet időszámítás zárta le, minden szempontból.

Ha lehet kritikát megfogalmazni a kötettel szemben, túl a néhol döcögő, kicsit sete-suta mondatokon, a nem mindig jól érthető idézeteken, az talán a mikrovilág bemutatása. Az 1938 és 1941 között visszatért területekkel foglalkozó eddigi kötetek szerzői, Ablonczy Balázs és Simon Attila egyaránt bőséges terjedelemben tárgyalták az anyaországból áttelepült tisztviselők és a helyben lakók, a földreform és a telepítés, az idegenforgalom és az irodalmi emlékezet kérdéseit. Ezek révén sokkal behatóbban, a mindennapok világán átszűrve láthatjuk ezeket az időket.

Bár Fedinec Csilla könyvében is van egy rövid fejezet az utóbbi két témáról, de ez eléggé elnagyolt és kidolgozatlan, mintha a szerző sem érzett volna elég késztetést az effajta megközelítéshez, amit sajnálhatunk. Ennek a résznek a kibővítése még jobban megelevenítette volna Kárpátalja ezen bő fél évtizedének atmoszféráját. Tartalmi tévedés csak néhány akadt a kötetben (a magyar fegyverszünet időpontjaként véletlenül 1945 június szerepel január helyett, Sztálin 1879-ben, Lukács Margit pedig 1918-ban született), de ezek igazán apróságok. Fedinec Csilla monográfiája összességében méltó folytatása az Észak-Erdélyről és a Felvidékről szóló munkáknak, s reményeink szerint egy színvonalas Délvidék-kötet teheti teljessé a sorozatot.