Motiváció, tehetség, munka. Emmanuel Pahud fuvolaművész szerint ez a siker három összetevője – az ő művészetének azonban számos komponense van a barokktól a kortársig, a komolyzenétől a dzsesszig. Kétségtelenül ő a világ legjobban fuvolázó kaméleonja.
A reptérről esik be a próbára, ám amint megszólal Carl Philipp Emanuel Bach d-moll fuvolaversenye, minden fáradtság elszáll az arcáról. Az egyik vonósfutamnál headbangeléssel jelzi: tetszik neki a Liszt Ferenc Kamarazenekar dinamikus előadásmódja. Elég néhány percig figyelni, hogy meggyőződjünk róla: fuvolázni rock'n'roll.
Emmanuel Pahud négyesztendős korában, Rómában hallott először fuvolajátékot: közvetlen szomszédjuk híres fuvolista volt, s a családi zenekar – négy muzsikáló gyermek, képzeljék csak el! – mindennap koncertezett. A kis Emmanuel megbabonázva hallgatta a hangszert, és eldöntötte: fuvolaművész lesz, hogy lejátszhassa a hallott Mozart-concertót. Hogy nem csupán múló, gyermeki lelkesedésről volt szó, az hamar kiderült: „Csupán ötéves voltam, amikor tanulni kezdtem, de elképesztően motivált is. A tehetségem adott volt – már csak a harmadik összetevőre, a munkára volt szükség." Nos, a művész nem spórolt az idejével és energiájával: tizenévesen már sorra nyerte a versenyeket, huszonkét esztendősen pedig a Berlini Filharmonikusoknál találta magát.
„Nemrég még csodáltam őket, aztán egy lettem közülük! Óriási kihívás volt ez számomra, hiszen ha az ember az álmát éli meg, nem akarja, hogy az rémálommá változzon. Amikor a próbajátékra készültem, egy régi tanárommal töltöttem rengeteg időt, aki maga is a Berlini Filharmonikusoknál játszott az ötvenes években. Tudta, hogyan készítsen fel, precíz képet kaptam tőle arról, mi olyan különleges ebben a zenekarban." Persze hogy pontos képet kapott: mestere, a kiváló svájci fuvolaművész, a január 29-én elhunyt Aurèle Nicolet volt, akinek többek közt Ligeti György is szívesen komponált darabot.
Ha csak szólista lehetne, Pahud úgy érezné, hogy börtönbe zárták Teknős Miklós / Népszabadság
S hogy mitől is olyan különleges a berliniek játéka? „Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás – nevet Pahud. – A virtuozitás egyrészt az ujjakban, másrészt az elmében lakozik. De a dinamika, a stílus is fontos, a hangzás hatalma pedig akkor érhető tetten, amikor mindenki ugyanezt csinálja, együtt, egyszerre. Az valami mesés."
Sokakat talán nyomasztana a helyzet, hogy a világ egyik legjobb szimfonikus zenekarában kell helytállniuk jóformán sihederként – nem így Pahud-t. „Tizenöt-tizenhat éves koromban, amikor kezdett komolyra fordulni a dolog, volt, hogy a koncert vagy a vizsga napján reggeltől fájt a gyomrom, annyira ideges voltam. Aztán azt mondtam magamnak: elég! Döntsd el, hogy mi akarsz lenni: ha zenész, akkor fel kell hagynod az idegeskedéssel, mert kikészülsz. Ha ez nem megy, akkor felejtsd el a muzsikuspályát. Ekkor egyszer és mindenkorra leszámoltam a lámpalázzal." S a muzsikusnak szokatlan, mégis racionális magyarázata is van arra, miért nincs semmi értelme stresszelni. „A színpad számomra olyan közeg, ahol mindannyian eggyé válunk. Nem a közönséggel szemben fogalmazom meg magam, hiszen azok, akik a koncertteremben ültek, bármi mást csinálhattak volna, ők azonban erre a hangversenyre vettek jegyet, ami elképesztő érzés. Épp ezért egyszerűen nem lehetnek ellenem. Azért gyűlünk össze, hogy megosszuk egymással ezt az élményt."
Pahud szólistaként is világhírű, lemezei raklapszám nyerik a díjakat, a kritika a lábai előtt hever. Mégsem adta fel, sőt egyenesen igényli a zenekari munkát.
„Szólistaként én vagyok a főnök, míg a zenekarban az, aki a karmesteri dobogón áll. Tizenkilenc évesen kaptam az első zenekari munkámat, miközben még javában tanultam és versenyekre jártam, úgyhogy természetes számomra a szerepek közötti átmenet. Ha csak az egyiket csinálhatnám, úgy érezném, börtönbe zártak. Ugyanez igaz a stílusokra is: lételemem, hogy szabadon mozoghassak barokk és kortárs, vagy akár komolyzene és dzsessz között. Igaz, ma már van, hogy fél napot is igénybe vesz az átállás. Ez is kihívás: egyrészt nekem, egyénileg, másrészt nekünk, zenészeknek, hogy megtaláljuk a közös hangot" - meséli a művész, akinek Jacky Terrasson zongoraművésszel közös lemeze a legendás Blue Note kiadónál jelent meg, és 1993-ban saját kamarazenei fesztivált alapított a franciaországi Salon-de-Provence-ban jó barátjával, Éric Le Sage zongora- és Paul Meyer klarinétművésszel.
Mozart nyerte meg a komolyzenének, lenyűgözően játszik Vivaldit és Johann Sebastian Bachot, ennek ellenére a legszívesebben Debussyvel találkozna személyesen: „Különösnek találja a választásom? Pedig nem az: vonz a misztikum, amely körüllengi. Meg hát a fél életemet amúgy is Bachékkal töltöttem."
Emmanuel Pahud és a Liszt Ferenc Kamarazenekar Ma (hétfő) este fél 8, Zeneakadémia
