„Szia, Alex, ne haragudj. Kiírtak neked egy fölújító próbát A salemi boszorkányokból." „Mikorra, angyalom?"
„Sajnos péntek délutánra. Tudsz jönni?"
Pestre, természetesen. Nem hiányzott sem a színház, sem a többórás autóút. Szabadnap volt az a péntek, én pedig pihenőnapnak szántam. Mintha nem lennék eléggé befogva. Este sajtótájékoztatón veszünk részt, adok három, hetekkel előre lekötött interjút. Kötelező smúzolás. Jön a stylist, utána fotóznak egy étteremben; és talán éjfélre ágyba kerülök.
Egész augusztusban a Káli-medencében dolgozom. Borombovics, aki azelőtt művészfilmekkel kísérletezett, már egy hete itt forgatja az új tévésorozatát. A címe ez lesz: Káli holtak.
Zombiapokalipszis készül a Káli-medencében. A forgatókönyv szerint Töttöskál, Sásdikál, Sóstókál és Kerekikál egykori lakói a temetőből kikelve fölkeresnek minden itt élőt.
Elözönlik a csodálatos tájat, különösen annak új lakóira összpontosítva. A szakrális medence szelleme így áll bosszút áll a túlburjánzó idegenforgalomért. A film írója Dragóner Tutyu, főszereplője pedig én magam.
Hiába, kis ország vagyunk, mindig és mindenhol mi jövünk szembe.
Az általam alakított karakter – Botondnak hívnak a sorozatban – egy elhagyott malomban ébred föl a kómából. Talán Tapolca, de a falusi része. Ájult állapotomból kakas kukorékol föl. Hogy malom, azt pedig az ablakon kikandikálva a patakpart meg egy mozdulatlan vízkerék látványából tudom. A kerék korhad, víz alig csordogál a mederben. Dermesztő fölismeréssel kell szembesülnöm: az általam ismert világot elpusztította, sőt minden jel szerint még most is dúlja egy apokaliptikus járvány. Ehhez igyekszem földúlt, de még éppen összeszedettségről árulkodó arcot vágni. Ami nem egyszerű, mert mindjárt csapzott hajú és iszaparcú zombik kászálódnak elő egy óriás hombárból, zombik ereszkednek le a padlásföljáróhoz támasztott létrán is. Föltépik az ajtókat, és a malom izgalmas zsúfoltsága ezer veszély melegágya lesz.
A sorozatban egyébként zömmel Köveskálon vagyunk. Az idilli falucska falai javításra szorulnak. Elpuhult, zömmel fővárosi születésű lakói alkalmatlanok a túlélésre, Botond pedig a vezetésükre.
„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az ember, akinek nincs önuralma" – olvassa majd a fejemre egy vándorprédikátor.
A csapat – Tomi, Bella és Kriszta – egy ponton ellenem fordul, vagy legalábbis kételkedni kezd az ítélőképességemben. Egy emberként falusi riválisom, Józsi, a borterasz tulajdonosa mellé állnak. Ha új gonosz jön, az fontos szereplők halálát vetíti előre.
A nézők tippelhetnek, melyik kedvencüktől kell búcsút venniük. A nagydarab Csibecsont bácsi könnyen hullaesélyes lehet.
A cselekményt mindig az olyan főgonoszok viszik előre, mint például a tapolcai állatorvos. Az ő lányát alakítja Binder Lívia, aki osztálytársnőm volt az egyetemen. És a kezdeményezők mindenekelőtt a zombik, akiket az átok sújtotta medencében köveskáli marcangolóknak neveznek.
Csütörtök reggel elindultam a forgatási helyszínre. Láttam, hogy valaki beállt szorosan a kocsim elé. A fasz üsse ki a szemét annak, aki ideparkolt a kapumba" – dohogtam félhangosan, hogy a fél főutca azért ne legyen tanúm.
Mára azt a jelenetet készítették elő, amelyikben egy nádfedeles, tornácos parasztházat rágyújtanak a vitorláscipős fővárosi sztárokra.
Nem tetszik a helyieknek a jellegzetes bőrmasni. Középiskolás kémiatanár veszi kezébe a kezdeményezést. Persze, nincs fölkészülve ilyesmire, hogyan is lehetne: a vegyületek összetételének elemzéséhez ért, nem a zombik fülön csípéséhez. A pirotechnikusok piszmogásával telik a fél délelőtt. Azt a jelenetet vesszük föl háromszor, több kameraállással, amikor Botond a szaporodó baljós előjelekre figyelmezteti a nagyhangú pestieket. Azok persze röhögnek rajtam.
Éjjel kettőkor mégis lángban áll az egész hóbelevanc. Baszhatjátok, gecik.
|
| Fotó: David W Cerny / Reuters |
És ez már az este. Növényivel, a sminkmesterünkkel indulunk Veszprémbe. A meghirdetett sajtótájékoztató a Villa Mediciben lesz. Előzékenyen én vezetek. A rutinkérdések után kettesben adunk interjúkat. Ez már az e heti nyolcadik újságíró, egy hangos helyi csóka, és nem lehet telefonon jóllakatni információval. Szerencsére főleg Növényit faggatja. Egyébként miért is őt? Ha már egyszer itt vagyok, áldoztam rá időt, én, a színész, a saját életem is van olyan érdekes, mint a vörös festék meg a trutymó összetétele a zombik pofáján, gondolom.
Még a végén ellopja előlem a show-t. De csak nem. Észrevettem, hogy az újságíró éppen csávába akarja sodorni Növényit. „Növényi úr, a helyieket nem zavarja ez a forgatás? Nincs elég baj a világban? És akkor maguk előjönnek ezzel a bizarr zombifölvonulással?" – kezdi a provokálást. „Dehogyis zavarja. Mi állítottuk újra pályára a régiót. Kezdett megkopni a népszerűsége, amióta minden Zs kategóriás idióta itt vett házat." Azt kérdezem, nem zavarják maguk a falusiakat?" „Nekem nem szokták mondani."
„Nem szokták. De tudhatja, igaz, hogy ki vannak szorítva a saját falujukból? Ha már az egyetlen kocsmájukból is méregdrága gasztró-bisztró lett."
„Hiszen éppen erről a káros jelenségről szól a sorozatunk." „És közben külön ajándékbolt és kávézó is profitál a maguk sikeréből." „Infrastruktúrát teremtünk, baj?" „Sőt a helyiek elviselik azt is, amikor a főutcán zajló forgatások bő ötven napja alatt az üzletek csak újságpapírral leragasztott kirakatok mögött nyithatnak ki, a hátsó bejáratot használva." „Elviselik." „Ne hülyéskedjen, és akinek nincs ilyenje?" Milyenje?" „Hátsó ajtaja." „Az ingyen és bérmentve kap a produkciótól." „Fúrnak neki egyet? Értse meg, uram, elviselik, de nem bírják megszeretni. Kinek jó az, ha nem érezheti otthon magát a tulajdon falujában?"
Növényi próbál úgy tenni, minta nem venné észre a támadó élt az újságíró hangjában: „Nem szokták mondani. Csapatostól járnak nézni a munkánkat." „És mondja, uram, milyen trükkökkel lehet még újszerűbbé tenni a zombik látványát? Őszintén, nem unalmas ez maguknak?" Szerencsém van, mert nagyon hatékonyan és kreatívan dolgozunk együtt Borombovics úrral és a producerekkel.
Ha egy zombi autó alá szorul, és én azt mondom, hogy kevés: föl is csavarodhatna a kerékre törött bordákkal, akkor simán megcsináljuk, fél nap elég rá.
Hat év alatt meg is unhattam volna a zombikat, de mi képesek vagyunk megtalálni a kreativitásnak azokat a titkos ösvényeit, amelyeken járva még számunkra is izgalmas az egész. Kizárólag a saját szórakoztatásunkra pedig olyan apró meglepetéseket is elrejtek az egyes epizódokban, amelyeket szerintem rajtunk kívül nem vesz észre senki." „Ejha, Növényikém! Magával nem fogunk unatkozni." Bennem bízhat."
A sorozatban a helyiek, akik már jó ideje nem találják helyüket a saját falujukban, hiába lélegeznek föl. A könyörtelen vég ugyanúgy eléri őket, mint minden gyökértelen pesti betolakodót. „Miért hagytuk?" – tehetik föl a kérdést az utolsó percben, nyakukon érezve valaki feszes fogsorát.
Az édeni tájon fokozatosan elharapózik a gonoszság. A múlt mindenkinek utánanyúl hosszú polipcsápjaival. Fröcsög a vér mindenfelé, és nincsen benne semmi vicces, hölgyeim és uraim.
De most még most van. És ez a valóság. Nincsenek zombik. Kiülök a tornácra egy üveg rozéval. Az égbolt a medence fölött annyira tágas és tiszta, mintha minden egyes csillag közel jött volna. Mintha kiborítottak volna egy hordó csillámport.
Ritkán látok ilyet, kicsit bele is szédülök.
