Amikor 2010 nyarán a Time magazin a fotómat a címlapra tette, persze boldog voltam – különösen, hogy nem valamelyik vetélytársamból lett címlapfiú. Ez azonban nem változat azon a tendencián, hogy Amerikában senki se kíváncsi az írókra. Ha ott tartanék sajtókonferenciát, senki se jönne el, vagy ha mégis,
azt kérdeznék, mennyit kerestem a könyveimmel.
– Míg Európában rajonganak Önért, Amerikában finoman fogalmazva megosztó személyiségnek tekintik.
– Vannak Amerikában is, akik kedvelnek, de sokan utálnak. 2001-ben Oszama bin Laden után én voltam a második számú közellenség, mert egy – elismerem PR-szempontból nagyon rossz, de teljesen kiforgatott – nyilatkozattal megsértettem Oprah Winfrey-t, az amerikai televíziózás nagyasszonyát. A The New York Times vélemény oldalán minden cikk a „nagyon rossz" bin Ladennel foglalkozott, kivéve egy írást, ami a „majdnem olyan rossz" Jonathan Franzenről szólt. Engem nem zavar, hogy utálnak, s azzal is tisztában vagyok, hogy nem azoknak írok, akik Bill Clintont elnöknek választották. Hanem azoknak, akik nem elégednek meg szimpla válaszokkal.
– Egyetemistaként Münchenbe ment. Megtanult németül is.
– Alapvetően távol akartam kerülni Amerikától és a szüleimtől. München volt a lázadásom. Szeretem Berlint is, azt a megtört várost sok megtört emlékkel és emberrel.
Borzasztó érdekes volt látni, hogy a németek – miközben vesztes országként hosszú ideig igyekeztek befogni a szájukat – hogyan nőtték ki magukat ismét Európa meghatározó, domináns hatalmává.
– Amerikáról nem fest pozitív képet a regényeiben. Egyetért az USA hanyatlását hirdetőkkel?
– Amerika a II. világháború végén, a fasizmus legyőzésével volt a csúcson, és roppant nagylelkűnek bizonyult a Marshall-segéllyel. Ebből az erkölcsi magasságból az USA sokat veszített, és Barack Obama elnöksége se hozott javulást. Az ő drónháborúja is mocskos dolog. A középosztály hanyatlása azonban valós. Olyan korban nőttem fel, amikor jóval kisebbek voltak a jövedelmi különbségek, és a munkanélküliség is más dimenziójú problémát jelentett. A technológiai forradalom és a globalizáció sok mindent megváltoztatott, ehhez jött a pénzügyi válság okozta elbizonytalanodás. Katonai erő tekintetében Amerikának azonban nincs kihívója. Kínát gyakran emlegetik veszélyként, de elhiszem, amit a nagy befektetőguru és filantróp, Warren Buffett helyi tapasztalatai alapján mondott az ázsiai óriásról. Hogy riasztó ökológiai és demográfiai problémákkal küzdenek.
|
Valakinek tényleg el kell lopnia a tüzet
Slaven Vlasic/Getty Images / AFP |
– A környezetvédelem fontos és személyes ügyének tűnik a regényei alapján. Honnan az érdeklődés?
– Bár az 1992-ben megjelent Erős rengés egy ökológiai regény, igazából a párom, Kathy Chetkovich hatására kezdett el foglalkoztatni a környezetvédelem. Kathyvel lettem Kaliforniában birdwatcher, vagyis szenvedélyes madárfigyelő. S közben rádöbbentem, hogyan pusztítjuk, romboljuk a környezetünket. Hogy száz év múlva eltűnnek a korallzátonyok, s jó pár állatfajta csak az állatkertben marad fent. Vonzanak a reménytelen ügyek, ilyen sajnos a környezet megóvása is, de úgy érzem, ki kell állnom a madarak és más veszélyeztetett fajok mellett.
– Mit jelent Önnek a szabadság, azon túl, hogy ezt a címet adta 2010-ben megjelent regényének?
– Elsősorban polgári jogokat, különösen, ha más országokban az ott hatalmon lévők e jogokat korlátozzák, megsértik. Ami Amerikát illeti,
a szabadság szerintem nem az, hogy száz tévécsatorna vagy húsz egészségbiztosítás között választhatok.
A fogyasztói felfogás mellett sok hamis mítosz övezi a szabadságot, például az, hogy a házasság a szabadság korlátozásával jár. A szabadság szerintem valahol a boldogsággal van összefüggésben.
– A regényei alapján úgy tűnik, hogy folyamatosan vakarja, dörzsöli a viszkető részeket. Legyen szó a társadalomról vagy családról.
– Mondhatnám, hogy az írás, az írói hivatás prométheuszi küldetés. De valakinek tényleg el kell lopnia a tüzet. Egy írónak kötelessége, hogy elmondja az igazságot. Vakarjon, dörzsöljön, rámutasson a problémákra. Az igazságkeresésben, a problémák felkutatásában ma sokan istenítik a közösségi médiát, én azt inkább reklámhordozónak tekintem.
– Könnyű vagy nehéz volt kitárulkozni önéletrajzi művében, a Diszkomfortzónában?
– A pszichológiai gyökerek 2001-re nyúlnak vissza, amikor annyi támadásnak voltam kitéve, és az irodalmi közösségben szinte senki sem kelt a védelmemre. Megsebzettnek éreztem magamat, mert kiforgatták a szavaimat, és fehér férfiként jól jöttem közellenségnek is. Azt gondoltam,
mi van, ha kifigurázom önmagamat, ha gúnyt űzök magamból? Nem volt mit veszítenem, mert szinte mindenki szörnyűséges alaknak tartott.
Visszatekintve a 2006-ban megjelent Diszkomfortzónára, az lényegében homeopátiás kezelés volt az elszenvedett pszichés traumára. Bár az is benne van, hogyan győztem le az írással szembeni, bennem gyerekkorom óta meglévő szégyenlősséget.
– Mindenből viccet csinál, az irónia és az önirónia szerintem Önnél úgymond alapbeállítás.
– Nagyon sokan nem tartják komikusnak a regényeimet, sőt, ki is kelnek magukból, ha arra terelődik a szó, hogy nevettek-e a könyveimen. A humor, a nevetés különleges szerepet tölt be az angol-amerikai (tömeg)kultúrában. Ha az emberek nem nevetnek, akkor rögtön arra gondolok, hogy csak nem vagyok unalmas?
A komédia persze nagyon közel van a tragédiához,
egy szörnyű helyzeten az ember kétféle módon tudja túltenni magát: szenvedéssel vagy nevetéssel. S szerintem komoly dolgokról is lehet viccesen beszélni.
– Következő regénye az ősszel megjelenő Purity.
– A Purity, vagyis a Tisztaság a szóhoz kapcsolódó megszállottságról, ideológiai elvakultságról szól. Legyen az iszlám fundamentalizmus vagy az Amerikában hódító, szélsőségesen konzervatív Tea Parti mozgalom. Sokat nem akarok erről beszélni, de szerintem a Purity szó nagyon itt van a levegőben. Ahogy a fanatizmus is, nézzen csak körül a világban.
– A rock and roll-lal nőtt fel, de a Szabadságban leszámol a műfajjal. Azt mondja az egyik hőse, hogy a rockzenészekből rágógumigyárosok lettek.
– Az első dolog, amire emlékeszem, az a Beatles, az I Wanna Hold Your Hand. Az 1970-es évek végén két kedvenc bandám volt. A The Clash és a Talking Heads. Két különböző stílus, de nekem sokat adtak. Ma már popzene van. A jó rock ma olyan ritka, mint a jó kávé. Mindenütt ugyanazok a láncok kínálják magukat. Pedig ha több jó eszpresszót ihatnánk, a világ is jobb lenne.
