Japán siker magyar tollal

Kállay a két világháború közötti magyar katolikus irodalomnak ma már elfelejtett írója, pedig megérdemelné, hogy felelevenítsük emlékét. Nemcsak azért, mert jelentős szerkesztői, kritikusi munkát végzett, például a Napkelet szerkesztőjeként, de azért is, mert a katolikus irányzaton belül igen egyéni irodalomesztétikai nézetei voltak. 1945 után elfelejtették. Talán nem volt annyira jó író, hogy katolikusságát, írói konzervativizmusát, műveinek akkor korszerűtlennek tekintett történelmi alapállását megbocsássák vagy zárójelbe tegyék az irodalom új irányítói; kitelepítve halt meg 1955-ben. Jellemző, hogy az Új magyar irodalmi lexikon nem tudja pontosan halálozási évszámát, a szócikkből éppen legnagyobb sikere, a Roninok kincse maradt ki.

Az 1936 áprilisában bemutatott darab az ismert japán történeten, a 47 szamuráj urukat megbosszuló történetén alapul. Magyarul a Vasárnapi Újság már 1871-ben közölte folytatásokban. A XVIII. század elején élt Izumo Takeda szerzőtársaival bábszínházi darabnak (joruri) is feldolgozta. Ennek kabuki-változatát adta elő Csúsingura címen a Körszínházban Kazimir Károly 1972-ben. A történetben megjelenő erkölcsi kérdések alkalmassá tették a színház számára, hogy mély gondolati, etikai problémákat vessen fel, és egyúttal kiállításában olyan darabot mutasson be, amely reprezentatívan mutatja be a Nemzeti Színház művészi munkáját. Az író egyébként művét japán tárgya ellenére magyar darabnak tekintette, ahogy például Shakespeare idegen tárgyú drámái is angol művek, megírásában pedig a hősiesség koreszményét kívánta érzékeltetni.

Kállay drámájának fő erényét Berényi László így foglalta össze: „A vad bosszúállás pogány motívumát átlendítette a megsértett férfi becsület és az önfeláldozó baráti hűség általános emberi és erkölcsi magasságába.” (Élet) A díszlet és kosztümök is ezt szolgálták. A díszlet- és jelmeztervező Jaschik Álmos így írt a Magyar Iparművészet 1936-os évfolyamában: „(…) a színpadképek művészi elgondolásának súlypontját a lehetőségig stílushű ruhákra, ezek révén tehát a színészek személyére s így közvetve azok játékára helyeztem át”, mert itt „nem holmi agyafúrt díszlettrükkről volt szó, hanem egy drámai cselekmény igen mély etikai tartalmának kihangsúlyozásáról.” Emiatt az „épített díszlet a lehető legszerényebb formájú”, a hátteret a korban nagyon újszerű és modern megoldással: diapozitívos vetítéssel oldották meg.

A kritikák kiemelték Németh rendezői munkáját: „Stílusos, egységbe hangolt, és legtöbbször ritmust hangsúlyozó.” (Kárpáti Aurél a Pesti Napló hasábjain.) „A Roninok kincse (…) tagadhatatlanul olyan kitűnő rendezői teljesítmény, amit ritkán van alkalmunk látni. Az elgondolás, a díszletek és jelmezek exotikus szépségével és színgazdagságával, a színészi játék koreografikus stilizáltságával, japán fametszetek és vázák rajzáról vett mozdulataival meggyőző színpadi intenció. (…) Megérdemli nagy sikerét.” (Schöpflin Aladár a Nyugatban.) Füsi-Horváth József egyenesen azt írta, hogy a darab „a színpadi naturalizmus haldoklását jelenti; a színpad végre is játékszín, ahol játszani kell, s nem az életet tükrözni”, amit a szerző a dráma témájának „historikumában” és „drámai költőiségében” remekül egyensúlyozva mutat be. (Korunk Szava)

Dicsérték a stilizáltságában is kifejező színészi játékot: „Ez a mű nemcsak megbírja, hanem egyenest megkívánja a stilizálást, s el kell ismerni, hogy tiszta, következetes s amellett ízlésesen mértéktartó színpadi stílusmegoldásnak nem sűrűn találkoztunk ehhez fogható másával.” (Rédey Tivadar. Napkelet) Mint írták, az együttesből kiemelkedett Timár József és Pethes Sándor játéka: „Timár József évek óta legjobb alakítását nyújtja kettős szerepében. Maszkjával egészen egybeforr egyénisége, japánnak érezzük szíve gyökeréig; mozdulatai plasztikusak és élnek, feszességében is érezni lelkének félelmetesen mély, tragikus hullámzását. (…) Mellette Pethes Sándor igazodik legjobban a szerző elgondolásához; a komikus, a humorista itt jelentékeny drámai erőnek bizonyul.” (Vajthó László a Protestáns Szemlében.)

A díszleteket és a jelmezeket Jaschik Álmos tervezte. A művész a hátteret diapozitívos vetítéssel oldotta meg Jaschik Álmos, a művész és pedagógus. Noran Kiadó, 2002

A darab sikerét Miloss Aurél koreográfusi és Ránki György zenei hozzájárulása is nagyban növelte. Dömötör István (Budapesti Hírlap) a darabot és az előadást az évad legsikerültebb darabjának tartotta, ahol az írói és a színpadi érték a legjobban összhangban van. Szélpál Árpád a Szocializmus hasáb­jain  ugyan negatívan ítélte meg a darabot, és osztályharcos alapon támadta a mű témaválasztását, hogy miért nem a magyar valóság foglalkoztat egy magyar írót (például a munkanélküliek). Közéleti alapon is kritizálta az igazgató-rendezőt, felelevenítve a korban általános, de valójában nem igaz vádat, hogy Németh azért kapta a Nemzeti Színház igazgatói székét 1935-ben, mert ő is Gömbös Gyula miniszterelnöknek a politikai generációváltást – Szélpál Árpád fogalmazásában a „reformreakciós korszakot” – elősegítő káderpolitikájába illett, Hóman Bálint kizárólag ezért nevezte ki, és Németh a darab bemutatásával kizárólag ezt a gesztust hálálta meg, mintegy a kormány politikáját propagálva. De ha a darab nem tetszett is neki, és a Népszava kritikájában ismét felemlegette a témaválasztás antiszociális attitűdjét, maga az előadás és a színészek nála is elismerő szavakat kaptak: „Németh Antal igyekezett visszaadni a darab japáni hangulatát a játék külsőségeivel is. A színészek valóságos koreográfiai mutatványokat végeztek”, amelyek a szöveghez „teljesen hozzásimultak és feltűnés nélkül hatottak.”

1936. szeptember elején a bécsi nemzetközi színházi kongresszusra is ezt a darabot vitték ki, és bár az ottani szereplés egyértelműen siker volt, támadások érték a színház vezetőségét a darabválasztás miatt. A legnagyobb vihart az Est kritikája keltette, olyannyira, hogy a darab szereplői nyílt levélben tiltakoztak. A szeptember 10-i beszámoló szerint a darab csak udvariasságból kapott jó kritikát, de az előadás nem aratott igazi sikert. Felrótták, hogy miért japán tárgyú darabot ad elő a színház (bár magát a darabot és a szerzőt dicsérték), amelyben rá­adásul nem játszanak a Nemzeti Színház nagy sztárjai: pl. Bajor Gizi, Ódry Árpád és Csortos Gyula. Bírálták a szerintük Bécsben már túlhaladott „modern rendezői stílust” és a darab hosszúságát. Végül arra jutottak, hogy bármilyen igyekvő szereplők is a darab színészei, nem méltók arra, hogy a magyar színpadi kultúrát külföldön képviseljék, így a bemutató nem volt ünnepi est Bécsben. A szeptember 13-i Est közölte a művészek válaszlevelét, amely visszautasítja „munkánk művészi hitelének ezt a tendenciózus lerontását.”

A Budapesti Hírlap egy korábbi számában maga Németh így magyarázta el a mű ottani bemutatását: mivel csak egy estén tudnak fellépni, „csak olyan darab bemutatására gondolhattunk, amely magyarul nem értő nemzetközi szakközönség előtt is érdeklődésre számíthat.” A napilap külön cikkben még hozzátette: „a nézőtéren ülő közönség (…) nem dialógus szépséget keres, hanem a játék és a rendezés szépségét”, valamint, hogy a Nemzeti Színház nem „sztárszínház”, ott az együttes összjátékán, a rendezői koncepció maradéktalan közvetítésén van a hangsúly. Ennek az egyébként is magyar szerző által írt darab és rendezése egyértelműen megfelelt, amit a kritikai és a közönségsiker is igazolt.