Bródy János áprilisban lesz 70 éves. Azt mondja, nem viccel, amikor azt állítja, énekli magáról: ő egy rezignált nyugger. Szerintünk viccel. Születésnapi nagykoncertre készül, és már pontosan tudja: egy gitáros-előadó soha nem öregszik meg.
Milyen érzés arccal a hóban?
Ezt hogy érti?
A fővárosi önkormányzat által néhány hete foglyul ejtett, majd egy külvárosi telephelyen a hóba fektetett hirdetőoszlopokon a 70. születésnapján tartandó, áprilisi koncertjét is hirdették.
Szerintem csak annyi történt, hogy a Fővárosi Közgyűlés határozata értelmében elhárították a felülragasztás veszélyét azzal, hogy ezeket az oszlopokat őrzött telephelyre vitték. Vagy csak archiváltak engem...
Esetleg így tették hűvösre. Mert a politikai véleményét ma sem rejti véka alá.
Mindig fontosnak tartottam az egyéni és polgári szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, valamint az ENSZ által kinyilvánított emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek törekednie kell. És ez a szellemiség erősen áthatja valamennyi szövegemet, teljesen mindegy, hogy miről írok. A mai korban pedig úgy tűnik, hogy ezek az eszmények támadás alatt állnak, meg kell tehát védeni őket. De hát II. Rákóczi Ferenc zászlajára sem az volt írva, hogy Cum Deo pro Patria et Illibertate!
Ha már a szállóigévé vált jelmondatoknál tartunk. A szó veszélyes fegyver, ezt írta egyszer, és milyen igaza volt. Lett...
A valóságot a napi kommunikációban szavakkal írjuk le, és aki a szavak jelentését kisajátítja, és birtokolja a médiát, az a valóságot is deformálja. Ezért olyan jelentős a modern világban a kommunikáció, valamint a hatalom és a média kapcsolata, a sajtó szabadságának követelménye.
Amikor ma rendszerkritikus dalokat ír, valóban bízik a hatásukban, vagy csak kikívánkoznak?
A dalok olyan erős információhordozók, amelyekhez hasonló nincs is. De a műszaki egyetemen megtanultam, hogy információátadásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha van leadó, amely az információt kódolja, átvivő csatorna, ami továbbítja, és van vevő, ami/aki dekódolja. Ha ebből a rendszerből kimarad bármelyik elem, például az átvivő csatorna, akkor információátadás nem történhet meg.
 |
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Úgy gondolja, ez most kimarad?
Annak idején működött egy táncdal- és sanzonbizottság – vagy, ahogy akkoriban neveztem: sáncdalbizottság –, amelyik megpróbálta meghatározni, hogy milyen dalok kerülhetnek nyilvános forgalomba. Azt talán mondhatjuk, hogy ma, Magyarországon központi cenzúra nincs, de mégiscsak azt kell tapasztalnom, hogy vannak előadók, akik sokat szerepelnek a rádiók műsoraiban, és vannak, akik alig vagy egyáltalán nem. Az én dalaim jelentős része is kiesik a nagy forgalmú adók műsorából. Ezt azzal szokták indokolni, hogy a legfontosabb célcsoportnak, a 18–49 év közöttieknek nem ilyen zene kell. De ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a külföldi előadók esetében ezek az életkori határok nem léteznek. Másrészt a koncertjeimen sem az érdektelenséget tapasztalom.
Egyáltalán: egy zenésznek mikor kell visszavonulnia?
Régen azt gondoltam, hogy ez olyan műfaj, ami a fiatal korra jellemző hormontúltengéssel van szoros kapcsolatban, aztán lenyugszik az ember és abbahagyja. Mick Jagger is azt mondta annak idején: „Negyvenöt évesen inkább halott legyek, mint hogy még mindig a Get Not énekeljem..." Ő most 73 éves, és még mindig azt énekli. Nagyon úgy néz ki, hogy ebből a műfajból nem lehet kiöregedni. Csak belehalni lehet.
Gyakran mondja, énekli önmagáról, hogy „rezignált nyugger" lett. A születésnapi koncert után visszavonul a meghitt kártyaszobák mélyére, és a filléres emlékeit fogja morzsolgatni?
Komolyan gondolom: egy rezignált nyugger vagyok. A 2011 végén megjelent Illés szekerén című albummal le akartam zárni egy korszakot magamban, miután már jó néhány életműdíjat kaptam, márpedig ez azt szokta jelenteni, hogy „Köszönjük szépen az eddigi munkásságodat, de mi azt, a magunk részéről befejezettnek tekintjük". Ám a visszajelzéseket látva-hallva úgy érzem, hogy a közönség szeretne még egy ráadást. Többször bebizonyosodott, hogy az a zenei forma, amit művelek, nemcsak kisebb klubokban működik, hanem még mindig megállja a helyét a nagyobb színpadokon is. Sokan biztattak, hogy 70. születésnapomra szervezzünk egy nagy koncertet az Arénában.
Megtették, sőt erre az alkalomra még egy új lemeze is megjelenik a napokban, CD-n és bakeliten is.
Nem tagadom: bakelitmániás vagyok. A hagyományos lemez elejére a hallgatók felteszik a tűt, és végighallgatják, szemben a CD-vel, amely lehetőséget ad arra, hogy ugráljanak a számok között, és a neten sem az albumok terjednek. Úgyhogy inspirált a lehetőség, és születtek új dalok is, melyek Ráadás címmel jelennek meg bakeliten, együtt a régi dalokkal egy különleges díszdobozban.
Tulajdonképpen miként kell meghatározni azt az előadót, aki gitárkísérettel dalokat énekel?
Ma énekes-dalszerzőnek hívják, de az ősei trubadúrok, krónikások voltak. A régi időkben, amikor az információk terjesztésének nem voltak a maihoz hasonló fejlett formái, az énekelt dalok rögzítették és közvetítették az élettel kapcsolatos lényeges információkat. És az énekelt ritmusos szövegek ősi varázsa, hogy a zene, a ritmus és a szöveg együttesével mindennél jobban megkapaszkodik az emberi lélekben. Tinódi Lantos Sebestyén a maga korában azt a szerepet töltötte be, amit manapság az összes írott és elektronikus sajtótermék.
Jegyez vagy ötven nagylemezt, írt öt-hatszáz dalt. Mindegyikre emlékszik?
Legjobban arra az ötven-hatvanra, melyek az én hangomon szólalnak meg, s tudom, hogy a közönség ezekkel azonosít. Van olyan, amit minden koncerten el kell játszanom, ilyen a Ha én rózsa volnék, a Földvár felé félúton vagy a Filléres emlékeim. Aztán vannak olyanok is, amik nem az én nevem alatt jelentek meg, ilyen jó néhány Omega-szám, a Léna például. Így, amikor Kóbor Meckynek néhány éve gyermeke született, és elnevezte Lénának, az ismerősök azzal húztak, hogy a gyereknek tulajdonképpen én vagyok a keresztapja.
Gyermekkorában sok verset olvasott?
Nem, és nem is voltam irodalmilag nagyon felkészült, ezért rendkívül szabadon közeledtem a dalszövegíráshoz. A költészettel később kerültem meghitt viszonyba, amikor verseket zenésítettem meg.
Ami viszonylag könnyű lehetett.
Egyáltalán nem volt az. Ugyanis a dalszöveg és a vers között lényeges különbség van. Ami a régi időkben valószínűleg nem létezett, de a könyvnyomtatás megjelenésével a versek leváltak a dalok szövegeiről, és írásban kellett visszaadniuk azokat a ritmusokat, hangulatokat, érzelmeket, amelyeket korábban a zene segített kifejezni. A dalszöveg látszólag egyszerűbb, hézagosabb, és más a befogadás algoritmusa. A dalszöveget azonnal és folyamatában kell megérteni. A versek olvasása esetében meg lehet állni, van idő elmélyedni a sorok között. Amikor igazán nagy versekhez nyúltam, mindig attól tartottam, hogy az eredeti harmóniáját, arányait, ritmusát teszem tönkre azzal, hogy egy általam elképzelt formába préselem.
Egy efféle születésnapi koncert kapcsán bizonyára számos összegzésre kérik majd. Mit fog mondani az Illés együttesről?
Az együttest átjárták a hatvanas évek új ifjúsági mozgalmai és szellemi áramlatai. Ez a zenekar volt nálunk az akkori idők legfontosabb zenei produkciója. És nemcsak azért, mert először énekeltünk magyar szövegeket, hanem azért is, mert a zenekar történetén jól követhető a hazai társadalom akkori „húzd meg, ereszd meg" típusú politikai helyzete. Az Illés együttesnek 1973-ban éppen azért kellett abbahagynia a működését, mert túlfeszítette a húrt, és abban az időben a „húzd meg" volt az erősebb.
A Fonográf kitérő volt, menekülő útvonal, visszavonulás, felpuhulás vagy mi?
A Fonográf igyekezett eltávolodni az akkori, hazai aktualitásoktól, és jelentős nemzetközi sikereket ért el. De az is igaz, hogy az 1973-as balhék miatt sokkal szofisztikáltabban kellett fogalmaznom, mint korábban, és az akkoriban írt bonyolultabb, összetettebb dalszövegeket a műfaj közönsége már nem mindig értette meg. Amikor aztán a hetvenes évek végére divatba jött az úgynevezett őszinte, kőkemény rockzene, az emberek a Fonográfot már nem találták elég erősnek és izgalmasnak. Pedig abban biztos vagyok, hogy zenei értelemben nem volt rossz, és a szövegei között is akadt több, amit ma is örömmel vállalok. Amúgy pedig a Fonográf afféle alkotói műhelyként működött, itt készültek Koncz Zsuzsa és Halász Judit albumai, na meg az első önálló lemezeim, a Hungarian blues és a Ne szólj szám is. És az István, a király zenei alapjai, melyek több mint húsz évig kísérték a színpadi előadásokat.
A közönség szívébe is ez a hangzás rögződött, és úgy érzem, ez lett Szörényi Leventével való együttműködésem leginkább maradandó darabja.
Akivel aztán furcsa baráti és munkakapcsolatba kerültek.
Kétségkívül igaz, hogy különféle szemléletű emberek vagyunk, és talán éppen ez teszi izgalmassá, sokrétűvé a közös műveinket. A kapcsolatunkban voltak mélypontok is, olyan időszakok, amikor nehezen értettük meg egymást. De látva, hogy milyen mélyek azok az árkok, amelyek elválasztják egymástól a különböző módon gondolkodókat, az utóbbi időben úgy véljük, fontos hangsúlyozni, hogy mi nem vagyunk se perben, se haragban, tiszteljük egymás tehetségét és munkáját, valamint mindketten egyformán és megtagadhatatlanul a magyar kultúrához tartozunk. És hadd tegyem hozzá, hogy mi vagyunk István, és mi vagyunk Koppány, és fontosabbnak tartjuk azt, ami összeköt bennünket, annál, ami elválaszt.
