Azokról a zsidókról esik a legtöbb szó, akik nem zsidók. Akik „nem zsidó zsidók”. Identitásuk szerint nem azok, csak származásuk és a zsidózók szerint. Lukács György, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Szerb, Radnóti, Rejtő, aztán Mannheim és a Polányiak, Kun, Révai, Aczél. Ellenben a valóban zsidó szerzők zsidó témájú írásai, a zsidó eszmetörténet a legtragikusabb évtizedekből: nagyrészt feltáratlan terület. Laczó Ferenc könyvének megszületése után már kevésbé az. A szerző földolgozta, amit a kor legfontosabb zsidó folyóirataiban és annaleseiben, a Libanonban, az Araratban és az IMIT ( Izraelita Magyar Irodalmi Társulat) évkönyveiben talált. Elemzésre és következtetések levonására sajnos nem vállalkozott. Nála a „konklúzió” és „összegzés” csupán tartalmi összefoglalás.
 |
| Egy „nem zsidó zsidó”: Rejtő Jenő |
Nehéz abszurdabb és terhesebb helyzetet elképzelni annál, amelyben a zsidó orgánumok a Horthy-korszakban szerkesztődtek. Elméletileg és történetileg próbálták értelmezni, ami a zsidósággal történik, és ezek a próbálkozások folyvást paradoxonokhoz vezettek. Miközben az állam egyre embertelenebb diszkriminációval lehetetleníti el az életüket, ehhez az államhoz kell kötniük minden reményüket, hogy lehetővé teszi a túlélésüket. Egyszerre kellene nagyon lojálisan viszonyulniuk a hatalomhoz, és nagyon kritikusan mindahhoz, amit tesz velük. Éppen az illojalitás vádját kellene cáfolniuk, amire hivatkozva az állam egyre elviselhetetlenebbé teszi mindennapjaikat.
