Nem tudok semmi újat mondani – nyilatkozta, majd megújította a dzsesszzongorázást. Bill Evans nem bízott magában, elégedetlen volt a technikájával, talán még a bőre színével is. Ehhez képest kulcsszerepet játszott minden idők legnagyobb példányszámban eladott dzsesszlemezén, Miles Davis Kind of Blue című albumán.
Azok a 60-as évek: Bill Evans jellegzetes testtartása allaboutjazz.com
Imádott bátyja, a szintén muzsikus Harry tudathasadásban szenvedett, élete vége felé magában beszélt. Bill Evans azonban már évtizedekkel ezt megelőzően lemezt vett fel Conversations with Myself, azaz Beszélgetések saját magammal címmel. Igaz, a fáma szerint azért játszott egyedül, hogy megspórolja a társak tiszteletdíját. Kellett a pénz heroinra, de a lemez ettől még gyönyörű szép: lírai, befelé forduló, kicsit talán szégyenlősen zseniális, akárcsak maga a művész. Sejteti a tragikus véget, egyben ünnepli az alkotó életet. Mellesleg abban is úttörő, hogy az elsők között használta a többsávos felvételi technikát: két, sőt három zongora beszélget, és persze mindegyiken ő játszik.
Az egész zenélés onnan jött, hogy a walesi származású papa ivott és botrányokat rendezett. Az orosz-ukrán eredetű mama ilyenkor a gyerekekkel elmenekült a saját fivéréhez. Harryt itt kezdték zongorára taníttatni, s hamarosan a két évvel fiatalabb Bill is csatlakozott. Első tanáruk szerint Harry volt az ígéretesebb, ám az élet alaposan rácáfolt. Bill már tizenkét évesen óránként egy dollárt keresett a lagzikon. Hegedülni és fuvolázni is tanult, egy New Orleanshoz közeli egyetemen fuvolaösztöndíjat kapott, diplomát mégis zongorázásból szerzett: zárókoncertjén Beethovent játszott. Valójában a francia romantikusok, Ravel és Debussy álltak hozzá a legközelebb, de Bachot is sokat elemezte. Rengeteget tanult, szinte alig jött ki a tanteremből, a többi diák pedig lassanként odaszokott a próbaterme elé: akkor is hallgatták, amikor csak gyakorolt. Bátyját is elvitte Louisianába, s a két testvér, ahogy Harry későbbi felesége írta, mindent megosztott egymással: szobájukat, fekete Pontiacjukat, mandzsettagombjaikat és a csajokat.
A karrier nem indult könnyen. Bill az 50-es évek közepén fogadásokon és esküvőkön zongorázott, csak néha volt egy-egy klubfellépése. Végül a New York-i Greenwich Village-ben sikerült áttörnie. Ahhoz képest, hogy kóros önbizalomhiányban szenvedett, első, 1956-os lemezének a fellengzős Új dzsesszkoncepciók címet adta. Persze az is igaz, hogy egy év alatt alig nyolcszáz példányban kelt el... Amikor megkérdezték, miért kellett két évet várni a második lemezre, azzal válaszolt: – Nem tudtam semmi újat mondani.
Ekkor azonban már Miles Davis szűk köréhez tartozott. 1958-ban ő lett a legendás sextet egyetlen fehér tagja. Nehezen viselte, hogy a többiek folyton zrikálták, és megint rátört a kétely, vajon elég jó-e. Első élettársa fekete lány volt, és ekkor szokott rá a heroinra is, hátha ettől majd „sajátként" kezelik, de ez sem jött be. Hiába mondta Davis, hogy Bill Evans pontosan az a zongorista, akire szüksége van, ha amúgy lépten-nyomon éreztette vele a lenézését. A dolog a hallgatóság egy részére is átterjedt, Evans nem kapott akkora tapsot a szólói után, mint a többiek. A Kind of Blue egyik száma úgy született, hogy Davis odaadott neki egy cetlit két akkorddal, csináljon vele valamit. Evans hazament és visszajött a Blue in Green című témával, amelyet végül mégis Davis szerzeményének tüntettek föl. Amikor ezt szóvá tette, kapott egy 25 dolláros csekket. Nem volt kérdés, hogy amint lehet, Evans továbbáll.
hirdetés
A bőgős Scott LaFaróval és a dobos Paul Motiannal alakított a zenészek egyenlőségét hirdető triót. 1961 nyarán két parádés albumot is rögzítettek a Village Vanguardban – ám két héttel később a 25 éves LaFaro meghalt autóbalesetben. Az ezt követő két évtizedben Evans zeneileg rendkívül sikeres volt. Saját irányzatot teremtett, hét Grammy-díjat kapott, bejárta a világot, a kor legjobb klasszikus zenészei is áradoztak róla, Ligeti György például darabokat írt neki. Derékszögben a zongora fölé görnyedő, arcát szinte a billentyűkbe fúró alakja minden dzsesszbarát előtt ismert volt. A heroin, majd a kokain azonban aláásta az egészségét. Barátai, zenésztársai és rokonai szerint nem a zenéhez volt szüksége a drogra, hanem ellenkezőleg, a muzsikán kívüli világ elviseléséhez.
A skizofrén Harry végül főbe lőtte magát, amikor felesége közölte vele, hogy nem bírja tovább, elhagyja. Ugyanígy járt Bill a második élettársával, aki két nappal a szakításuk után a metró alá vetette magát, és egyik unokahúga is öngyilkos lett. 1980 nyárutóján Evans fellépésein visszatérően eljátszotta a M.A.S.H. című tévésorozat egyik betétdalát, amelynek az eredeti címe Az öngyilkosság nem fáj. Az egyik legutolsó alkalommal, bár nem nagyon szokott beszélni a pódiumon, szarkasztikusan hozzáfűzte: – Vitatható. Két héttel később halott volt. Elvben a kábítószerezés miatti májzsugor, gyomorfekély és bronchitis vitte el, csupán 51 évesen. Valójában mint barátja, a szövegíró és zenekritikus Gene Lees írta, Bill Evansé volt a történelem leghosszabb öngyilkossága.
