Másrészt a sírás a kétségbeesett tehetetlenség reakciója: kiszolgáltatottak vagyunk a kegyetlenségnek, az igazságtalanságnak, egyszóval – a gonoszságnak. Sugallva: a világ – a világunk – roppant veszélyes hely, bármelyik pillanatban sötét, ártó szándékú erők törhetnek ránk.
De ennek a sírásnak van egy harmadik – az előbbieknél nem kevésbé hangsúlyos – motívuma is: ez pedig a dacos szembeszállás a méltatlansággal, a szinte zsigeri tiltakozás az embertelenség rendje ellen. A csak azért is elszántsága. A szerzőnek persze fikarcnyi illúziója sincs: ez a lázadás totálisan esélytelen. Értelme így csak morális lehet. Tiszta ember nem békélhet meg az erkölcstelenséggel, még akkor sem, ha tudja, megváltás nincs, az etikus gesztus jutalma – ha létezik – önmagában van.
A kötetet az emlékezés attitűdje uralja, az egykor és a most szembesítése, mely végül is a hitek, remények fokozatos elveszítésének, az ártatlanság, a másokba vetett bizalom szétporladásának stációit tárja elénk. Mintha e művekben egy klasszikus fejlődésregény inverzét olvasnánk: tapasztalataink gyarapodása emberi veszteségeinket, vereségeinket szaporítja.
De a műbeli személyességen túlmenően is: múltunkat és jelenünket Kornis igen sötéten látja (Van vagy Nincs). Ezért különbözteti meg például – önnön sorsára vetítve – az élni és a lenni fogalmát. Mert köznapi emberként – mondhatni: partikuláris lényként – élvezi ugyan az életet, nagyon is képes az örömre, de a lényeget illetően mégsem létezhet, hiszen egy igazi közösség nélküli, jobbára megvetett, elutasított és szinte ellenséges világban nem tekintheti önmagát valódi társadalmi lénynek. A citoyen itt gyors bukásra van ítélve.
Emlékszünk még? Kornis a rendszerváltozás körüli évek egyik legragyogóbb, leghatásosabb közéleti publicistája is volt, írásait a független polgár (és az alkotó értelmiségi) pátosza és ethosza hatotta át. Kötetünkben az Isten elfordítja az arcát című esszéje az egykori szenvedélyes publicistát is felidézheti: a de facto halálra ítélt hajléktalanok, a koldusok szenvedése iránti mérhetetlen közönyünkben meggyőzően (azaz mindannyiunkat szégyenkezésre késztetve) mutatja föl az erkölcsi nihilizmust, az önzést, a bornírt szociáldarwinizmus taszító cinizmusát, az „elfordítjuk a fejünket, hogy ne is lássuk" képmutatását. Valamennyiünk gyarlóságát: „mindenki, aki elviseli az ő tarthatatlan helyzetüket, voltaképp cinkosságot vállal azzal, aki a páriákat éppenséggel a mi részvétlenségünk erejében bízva hagyta a sorsára".
Komor könyv – félelmekkel, szorongásokkal, tragikus előérzetekkel teli: „Dörömbölnek az új hóhérsegédek." Nincs könnyedség és játékosság. Nincs remény. Ami talán annak tűnik, az „csalfa, vak". Itt tartunk.
Kornis Mihály: Egy kisfiúban élek
Kalligram
Kornis Mihály válogatott írásai. Többségükben tehát ismerős szövegek. De átszerkesztve, megváltozott kontextusba emelve őket mégis szinte újak. Új-régiek. Módosultak a hangsúlyok, szembeszökőbbek a korábban rejtett üzenetek. Másként érintenek, szólítanak meg bennünket. Vagy csak mi változtunk, lettünk érzékenyebbek az évek múlásával? Emiatt az izgatott rácsodálkozás e régebbi művekre? Tulajdonképpen mindegy: akkor is jók voltak, most is. Csak másként. A kötethez CD-melléklet is jár, a szerző olvassa föl írásai zömét, ami igazi bónusz, mivel Kornis professzionális előadó. 
