Juronics Tamás mindezt nyárra teszi, vagy tavaszra, és igaza van: ki mondta, hogy a démonok csak a hidegben támadnak? Ki hiszi, hogy a bánat csak fagypont körül bánat, de amint kisüt a nap, szertefoszlik? Aztán az első felvonás kékre változik, nagyon kékre, Hoffmann is kék szemüveget kap, annyira kék minden, hogy azonnal elkap a balsejtelem, lesz itt még fehér és piros is.
|
Kálnay Zsófia dekoratív, használható énekes Miklós szerepében
Kelemen Zoltán Gergely / MTI |
Tipikus példája az álrendezésnek, nagy erőkkel tudatosított koncepció. Miközben az egészet nehéz trikolórra, vagy szabadság-egyenlőség-testvériségre váltani, leginkább azt sugallja a színpadkép, hogy német helyszíne, főszereplői, története ellenére ez egy francia opera, ami ilyen tanulságért csak akkor nem volna túlzott erődemonstráció, ha valaki ezt egyáltalán vitatta volna.
Előadás közben is állandóak a hiányérzetek, a csúcspontokból nem lesznek csúcspontok, a zene és a színpadkép nem mindig találkozik, de nem érezni a szegényességet.
Üres, időnként székekkel, belógó villanykörtékkel megtöltött tereket látunk, de nem hiányzik az elhíresült Hoffmann-rendezések gazdagsága és díszleti-műszaki virtuozitása. Ami azt illeti: egy ideig nem hiányzik semmi, Kálnay Zsófia dekoratív, használható énekes Miklós szerepében, a kórus ugyan nem valami féktelen hangtenger, amely magával ragadna, hogy igyunk, mulassunk, aztán majd lesz valami holnap is, de erre lehetett is számítani.
 |
Kiemelkedik Szemere Zita Olympia, a baba szerepében
Kelemen Zoltán Gergely / MTI |
Meglepő viszont László Boldizsár, akit egyáltalán nem kell feltételekkel elfogadni, jön, énekel, ott van, nagyon szép a hangja, sokat kellene utazni, és nem is tudom, merrefelé, hogy ilyen főszereplőt találjon az ember. Tény, hogy kicsit hajszoltan énekli a Kleinzack-legendát, illetve a legendán belüli váltást: amikor Hoffmann kilép a történetéből, és emlékezni kezd, nem nagyon lehet érzékelni, túlságosan ostorozza a tempót Pál Tamás a zenekari árokban.
Az is tény, hogy László Boldizsár hangja érzékelhetően fárad az előadás során, két gikszere is akad, bár az egyiket eléggé ügyesen bele tudja építeni az alakításba, viszont erről sem ő tehet: Hoffmann hosszú, kegyetlenül nehéz szerep. Viszont változatos, hálás, lehet szeretni érte az énekest. Nekem legalábbis sikerült.
László Boldizsár mellett is kiemelkedik Szemere Zita Olympia, a baba szerepében, aki ebben a rendezésben porcelán helyett inkább rongybaba, felajzottsága pedig nem a gép ellenőrizetlen működése, hanem szexuális jellegű.
Merész ötlet, bár a zene nem feltétlenül támogatja, mindenesetre, amikor a baba épp Hoffmann ölére hajtja a fejét, amikor leáll a szerkezet, az nagy siker a nézők körében. Szemere Zita pedig csodálatosan énekel, szórja a magasságokat, zenei és színpadi jelenléte egyaránt lenyűgöző.
Évek, lassan már évtizedek óta rajongok Kelemen Zoltán hangjáért, és várom azt a pillanatot, amikor a művész színpadi létezése harmóniába kerül a hangi súlyával. Nem most jött el. Csökkent valamelyest az idétlensége, de még most is elejti, amit a kezébe adnak, és most sem képes valamit úgy megformálni, hogy mindenki érezze: éppen egy produkciót lát.
Mintha a mérkőzés most kezdene megfordulni, ha a színészet nem képes a hang mellé erősödni, akkor majd a hang gyengül a színészkedés színvonalára, sejteni már, hogy egy ki vagy be nem teljesedett karriernek vagyunk bús fültanúi. Aki ezen szomorkodna, az vigasztalódhat Vajda Júliával, aki most is kedvesen, okosan, szépen és természetesen énekel.
Fenntartásokkal vagy a nélkül: nem volt minden gyönyörű, de semmi se fájt.
Offenbach: Hoffmann meséi a Szegedi Nemzeti Színházban
