Ma már persze a zenekar kapcsán csak az elismerésekről, a fényes sikerekről esik szó, de Rácz Zoltánék nem feledkeznek meg az elmúlt három évtized nehézségeiről sem. Élénken emlékeznek például az első fellépéseikre is, amelyek során Nyugat-Németországban, az utcákon marimbán, xilofonon ragtime-okat játszottak, hogy a bevételéből meg tudják vásárolni első, komolyabb hangszereiket.
|
Rácz Zoltán arra a legbüszkébb, hogy együtt maradtak
Bruzák Noémi / MTI |
Amelyeket aztán próbateremből próbaterembe, koncertteremből koncertterembe kellett cipelniük. Gyakoroltak, pakoltak, több ezer kilométert utaztak, több száz kilós hangszereket vonszoltak. Rácz Zoltán azt mondja, az első éveket fizikai megtöretésként is megélhették volna, ha…
Ha nem szerették volna rajongásig azt, amit csinálnak. Kocsis Zoltánt idézi, aki szerint az ember fizikuma azt bírja elviselni, amire a szelleme sarkallja. – Harminc év nagy idő, de amíg az embernek a hangokkal van mit közölnie, addig nincs baj – mondja Rácz Zoltán zenekarvezető. Márpedig az Amadinda muzsikusainak, Rácz Zoltánnak, Váczi Zoltánnak, Bojtos Károlynak és Holló Aurélnak sokszor, sokféle hangszeren adódik lehetősége arra, hogy üzeneteket közvetítsen. Igaz, a hangszerpark bősége, sokfélesége egyben hátrány is, hiszen még bennük is gyakran felmerül a kérdés: aki ennyi hangszeren játszik, tud-e valamelyiken rendesen muzsikálni?...
Az Amadinda instrumentumai között akad egyebek mellett olcsó triangulum, milliós kínai gong, fatörzsből kivájt polinéz dob, kókuszdióból faragott kókuszfon, a holland Adams cég jóvoltából sok milliót érő marimba, vibrafon, xilofon és vannak saját fejlesztésű hangszereik is. A legkacifántosabb behangolt deszkalapokból, fadobokból, csövekből, gongokból, konzervdobozokból, palacsintasütőkből és egyéb furcsaságokból áll.
És nem csak a zeneszerszámok változatosak, de a zenekar repertoárja is. Rácz Zoltán szerint ez természetes, hiszen az ütőhangszeres muzsikában szinte kötelező átlépni a műfaji határokat, mert minden zenei területen magától értetődő természetességgel jelennek meg az ütős hangszerek.
Ebből következően a zenei műfajok között ők is gyakran kalandoznak, de állításuk szerint ez nem azt jelenti, hogy komolyzenei végzettségű muzsikusként jól játszanának könnyűzenét, dzsesszt vagy etnomuzsikát. Fontos számukra a kortárs zene is, amelynek jó néhány darabja hangzik el a zenekar koncertjein. Mások mellett John Cage, Ligeti György és Steve Reich is írt nekik darabot.
Azt mondják, az előadások alkalmával mindig törekednek arra, hogy legyenek olyan szerzemények, amellyel a közönség gyorsan, könnyen tud azonosulni, ezzel aztán létrejön az a bizalmi viszony, ami segít abban, hogy a távoli kultúrák zenéit vagy a kortárs zenei darabokat is elfogadják tőlük.
Amikor a zenekarvezetőt az elmúlt három évtized legnagyobb sikeréről faggatjuk, meglepetésre nem a Liszt Ferenc-díjat vagy a Kossuth-díjat említi. Nem arról beszél, hogy az Amadinda együttes az elmúlt 30 évben aktívan együttműködött olyan világszerte ismert művészekkel, mint Eötvös Péter, Paul Hillier, Kocsis Zoltán, Schiff András, Marton Éva, Kurtág György, Keller András vagy James Wood. Nem azt említi, milyen fontos számukra a tradicionális ütőhangszeres kultúrák kutatása, az együttes tagjainak zeneszerzői tevékenysége, valamint korábbi zenetörténeti korszakok darabjainak ütőhangszeres átiratban való megszólaltatása.
És nem is azt, hogy 30 év alatt négy kontinens 33 országában, rangos koncerttermekben, köztük a londoni Royal Albert Hallban vagy a New York-i Carnegie Hallban játszottak.
Azt mondja, talán arra legbüszkébb, hogy nemzetközi rangot kivívott kamaraegyüttesként az elmúlt harminc évben együtt maradtak a zenekar tagjai...
Vasárnap születésnapi koncertet adnak a Zeneakadémián, ezt annyi fellépés követi, hogy 2015 májusáig egy gombostűnyi hely sincs a naptárukban. Játszanak Budapesten, hosszú idő után vidéken és a határon túli területeken is. Ma már sehol sem kell őket bemutatni.
