Az erdőből kivágott platón az építés és rombolás még egymás mellett van jelen: 1965-ig bazaltbányászok éltek itt, az új kápolna a Felső-Kolóniának nevezett egykori telep munkáslakásainak elbontott romjai között áll.
És egyben az így kinyert bazaltkövekből készült a kápolna teljes külső burkolata, ami egyébként a környékbeli szőlőhegyeken jellemző támfalakat is idézi. Az épület olyan, mintha elhagytuk volna az idő- és térkoordinátáinkat: mintha nem is a jelenben járnánk és nem Magyarországon, hanem mondjuk Skóciában vagy a messzi északon, valahol Norvégiában.
Ez a kőforma egyszer ősi és súlyosan egy tömbből öntött,
mintha a román korból tévedt volna ide,
miközben nem nagy, és annyi hajlékonyság is van benne, hogy kortársnak láthassuk, és nyilván nem díszei, hanem a dísztelensége jellemzi leginkább.
A kápolna szinte összenőtt a tornyával (aminek csúcsára egyenesen Kínából érkezett az a hatalmas egybe bazalttömb). De ez a hely nem a statikáról és logisztikáról szól: itt valójában gombhoz jött a kabát, egy kép köré épült a kápolna.
Az origó pedig Udvardy Erzsébet, a néhány éve elhunyt Kossuth-díjas festőművész volt, aki több évtizedig élt és festett itt Tomajon, halála előtt pedig egyik méretes oltárképét kifejezetten és célzatosan egy leendő kápolna javára ajánlotta fel.
Az egyhajós, apró tér fölé fehérre meszelt téglaboltozat borul, belül pedig az aranyos dicsfényben fürdő oltárkép (és rajta István király, aki éppen Szűz Máriának ajánlja fel a Szent Koronát) az abszolút főszereplő. A kápolnát észak felé tájolták, így egyetlen nagyobb nyílásán, a magas, de keskeny bejáraton át a fény egyenesen a képre esik (a képein Udvardy Erzsébet csillogó aranyakat és ezüstöket használt, a földöntúli hatás kedvéért gyakran fénylő sztaniolpapírokat is épített a festékek közé), délelőtt már csak a három keleti lőrésablakon át jön be fény.
Kívül pedig, ha süt a nap, a kápolna kőszürkéje szinte megelevenedik, plasztikája lesz, inkább hajlékony felületei kezdenek élni, később aztán, amikor a fény már elbújik a hegy mögé, újra egy komor középkori dolmenre vagy román kori templomocskára kezd emlékeztetni.
Körben, az erdőből kivágott platón, mint egy régészeti feltárás területén, még látszanak az egykori bányászházak körvonalai, miközben a magában ideérkező a templomokon kívül hamar képessé lesz eggyé válni ezzel az apró neszekkel bélelt spirituális csenddel.
Már-már brutális ez az egyszerűség, ami észrevétlen és új dimenziókat képes nyitni a mi kedélyes, girlandokkal, angyalkákkal és barokksárgával bélelt templomos világunkba.
