A művészi és az állampolgári felháborodás összegződött a szobrocskában kárt nem tévő gesztusban, ugyanis a vitatott tehetségű Kligl szobraira annak ellenére is jutott több tízmillió forint NKA-támogatás, hogy az alkotó maga is az NKA-bizottság tagja, és saját bevallása szerint is „különleges” kapcsolatban van az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkárával, Lengyel Györgyivel. Maga a Weöres-szobor is részben NKA-pénzből készült.
Ez az „áttörés” is szemlélteti, amit Nagy Gergely kulturális újságíró (a Kimnowak egykori basszusgitárosa) fogalmaz meg lapunknak, hogy a saját tevékenységének politikai-közéleti környezetére a 90-es évek második fele, de leginkább az ezredforduló óta egyre fogékonyabb magyar képzőművészeti közeg gyakorta nem műalkotásokat, mint inkább „eseményeket” kíván teremteni.
Ebből következően nem is csak „tiltakozik” az egyes döntések ellen, hanem megkísérel beavatkozni a folyamatokba, átrendezni a kontextust, amelyben alkotnia kell.
Idesorolhatók Nagy szerint a Szabad Művészek csoport kreatív tiltakozó akciói is, a Ludwig Múzeum 2013-as elfoglalása, amellyel az igazgatói pályázat teljes átláthatatlansága ellen tiltakoztak, mivel a Ludwigot az utolsó szabad képzőművészeti intézmények egyikének, az „utolsó bástyának” tartották.
Hasonlóan nagy figyelmet kiváltó megmozdulásuk volt az MMA közgyűlésének megzavarása 2012 végén, miután az akadémia köztestületté vált, az MMA fennhatósága alá került Műcsarnok amúgy Fidesz-közeli vezetőjét eltávolították, és Fekete György elnök Konrád György szerinte felette vitatható magyarságáról beszélt. A Szabad Művészek csoport ugyanakkor tavaly március óta inaktív.
Fontos Nagy Gergely szerint az is, hogy ezek a műhelyek
saját helyzetükkel is számot vetettek, úgy döntöttek, hogy a jelenlegi helyzetben nem lehet pályázni bizonyos állami forrásokra, legkivált az MMA-nál, mert az a művészi függetlenség feladása volna, tehát különböző mértékben, de „kivonultak” az állami kultúrafinanszírozásból.
„Sokan azt mondják, hogy mindez gyenge, alig több a semminél, ha például a Pussy Riot fellépéséhez hasonlítjuk, de nálunk mások a vonatkozó hagyományok, és még a politikai helyzet sem olyan súlyos, mint Oroszországban. A hatalom esetleges további »radikalizálása« a válaszreakciókat is radikalizálhatja” – összegez Nagy.
Zenészek hangja
Ha tetszik, „puhaságot” vet a szemére a magyar zenei életnek Végső Zoltán zenekritikus is. „Kevésnek érzem a magyar pop-rock szcéna reakcióit a politikai történésekre. Ez a közeg jó 25 éve hagyományosan reflektálatlanul hagyja a valóságot: nagyon ciki, hogy a Republictól a Repül a bálna és a Roxette-től a Listen to your Heart lett a rendszerváltoztatás környékének ikonikus dala. A közben felnőtté vált generáció dalemlékezetéből hiányoznak a szabad Magyarországot leíró számok. És itt nem az őszödi beszédről szóló dalt hiányolom, hanem a szemléletet, amiből – akár metaforákon keresztül – kiderülne, milyen itt élni, vagy éppen milyen magyarként nem itt élni; kérdés van elég.”
Végső szerint feltűnő, hogy igazán szókimondó, a mindenkori rendszerrel szemben kritikus dalokat csak punkzenekarok és néhány hobbiprojekt készített az utóbbi időszakban, tipikusan azok, akiknek nincsen vesztenivalójuk. Ide sorolható például az elképesztő YouTube-népszerűségre szert tett Apa Zenél, a Baszódjál meg, KDNP!-vel és a Hello, Mr. Foreigner!-rel vagy a Schmitt Pál-számmal a köztudatba robbant Kozmosz.
Azzal, hogy a hatalom elkezdett forrásokat biztosítani és felügyelni (Cseh Tamás-program, fesztiválok jelentős támogatása, az NKA átpolitizálódása, jogdíjak egy részének annektálása és önkényes újraelosztása),
a piac torzzá vált, a zenészlétet ma bizonyosan nehezebbé teszi a kritikus hangvétel.
A fősodorból, úgy látja, csak „a félreértett alternatív köztársasági elnökségen felbuzduló szegény Dopeman próbált valamilyen radikálisabb irányba lépni, de úgy tűnt, hogy a valódi politikai állásfoglalás igényénél számára erősebb volt a reflektorfénybe kerülhetési faktor”.
|
Fischer Ádám, az egyik kivétel, a civilekből álló Szabadságkórussal
Teknős Miklós / Népszabadság |
A klasszikus zenében más a helyzet Végső szerint. „A nemzetközi karrier és tapasztalat miatt nagy művészeink (pl. a Fischer testvérek, Schiff András) jelentős rálátással bírnak a szabad világra, vélhetően mentesek a provinciális kicsinyességektől, és egzisztenciálisan nem függnek a magyar belpolitikától, erős művészszemélyiségük folytán sokkal nagyobb respektjük van, mint bármely politikusnak. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy megszólaljanak, cselekedjenek, szervezkedjenek politikai ügyekben, és felhívják a figyelmet értékekre és arra, ha rossz úton járunk.”
Elefántcsonttoronyban
Ami a tudományos területet illeti,
a tudósok, szakkutatók tiltakozó megszólalásai főleg „műfaji” tekintetben különböznek más értelmiségiekéitől – sem tartalmukban, sem arányaikban, sem hatékonyságukban nem mások
– mondja Rényi András művészettörténész, egyetemi tanár és civil aktivista.
Túl azokon a keveseken, akik a tudomány tekintélyét és személyes ismertségüket kihasználva öntudatos állampolgárként hozzászólnak közéleti-politikai ügyekhez, a tiltakozókat a szűkebb szakmájukat, illetve az adott kutatási terület intézményrendszerét érintő kormányzati önkényeskedések bírják arra, hogy petíciót írjanak alá, hozzászóljanak egy független vitafórumon, publicisztikát írjanak vagy egy elégedetlenkedő Facebook-csoporthoz csatlakozzanak.
Okuk pedig van rá bőven. Az Országos Tudományos Kutatási Alap erőszakos központosításától a kormányzat által frissen alapított és agyondotált párhuzamos intézetek (Veritas Intézet, Rendszerváltáskutató Intézet, az MMA művészettudományokra szakosodott intézete) privilegizálásáig a még független akadémiai intézetek rovására. Persze egzisztenciális okokból a tudományos dolgozók többsége is inkább csak csendben, magában dohog.
