Jónás prófétát az iszlám is tiszteli, a sírok kultuszát azonban a fundamentalista, a VII. századi kezdet „tiszta” vallásosságához visszatérni kívánó államnyi terrorszervezet bálványimádásnak tartja, saját pusztító tevékenységét pedig a szigorú egyistenhit helyreállításának. A születő iszlám páratlanul gyors területi terjeszkedése során – ezt tekinti az Iszlám Állam is példaképének – korántsem tanúsított olyan magatartást, mint állítólagos kései követői. Eléggé beszédes, hogy a hódítás után templomból átalakított damaszkuszi nagymecsetben található érintetlenül Keresztelő Szent János sírja.
Az ábrázolás szigorú tiltása, a képrombolás ismert tendenciája minden, vallástörténetileg a judaizmushoz kapcsolódó vallásnak. A történelemben számtalanszor feltűnik a Bizánci Birodalomtól a protestantizmusig. Az Iszlám Állam kultúrapusztítása mögött azonban nem csak teológiai megfontolások állnak. Egyes becslések szerint az olaj után a műkincsek feketepiacáról származó bevételek jelentik a legnagyobb jövedelemforrást a kiterjedt terrorállam „büdzséjében”. Ezért olyan fontos része az Iszlám Állammal való küzdelemnek fellépni ez ellen. A Newsweek cikket szentelt annak a kérdésnek, hogyan, milyen nemzetközi együttműködéssel lehetne elérni, hogy az európai, amerikai, közel-keleti gyűjtők vagy múzeumok ne finanszírozzák jobbára tudtukon kívül az Iszlám Államot. Arra az érvre, amely szerint a műkincsek így legalább megmenekülnek, Sam Hardy régész frappáns ellenvetéssel felelt: a tőlük megvett és biztonságba került tárgyak árából finanszírozzák a továbbiak megsemmisítését.
Mindez világosan összefügg az Iszlám Állam etnikai-vallási tisztogatásaival: az eltérő kulturális-vallási identitásokat megalapozó, eltérő csoportemlékezetek felszámolásának kísérletéről van szó, kulturális tisztogatásról. Továbbá, mint azt a legvilágosabban a májusi szíriai előretörés során elfoglalt Palmüra szimbolikus esete mutatja: általában a Közel-Kelet múltjának és jelenének hallatlan kulturális sokszínűségét kívánják eltörölni. Palmüra világörökségi részeit eddig nem rombolták le – „csak” szobrok és sírok elpusztítását jelezték –, a hét végén azonban a helyszíni hírek szerint aláaknázták, feltehetően ellentámadásra készülve.
|
Az Iszlám állam teleszórja a logójával az elfoglalt iraki és szíriai városok falait
Thaier Al-Sudani / Reuters |
A mai fundamentalista pusztítás hasonlóan nagy figyelemben részesülő „előképének” is tekinthető az afganisztáni tálib rezsim 2001-es akciója, a hatalmas, 1500 éves Buddha-szobrok tönkretétele, amihez igen nagy fegyverarzenálra volt szükség. A szobrok valószínűleg soha többé nem állíthatók teljesen helyre. Igaz, pár hete kínai művészek életnagyságú hologramként vetítették „vissza” az egykori szobrokat a „helyükre”.
Nemcsak a vallási fundamentalizmus, de a század „kulturális forradalmai” is kivették a részüket az örökségpusztításból. A Mao Ce-tung által 1966-ban meghirdetett kínai kulturális forradalom során, amikor a régi szokásokkal, eszmékkel, kultúrával terveztek leszámolni folyamatos mozgósítással és erőszakkal, az üldöztetések egyéb változatos fajtái mellett igen kiterjedt pusztítást vittek végbe legkivált Pekingben a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus épített örökségében.
A könyv- és műtárgypusztítás, gyűjtemények, kolostorok, templomok és mecsetek kifosztása, feldúlása is szerves része a „forradalmi” mozgalomnak. A legborzasztóbb tömeggyilkos diktatúrák egyike, a kambodzsai Vörös Khmer-rémuralom négy éve (1975–79) alatti kulturális forradalom értelmiségimentes agrártársadalmat akart létrehozni, az emberek hatalmas tömegeivel párhuzamosan szintén irtotta a vallási-kulturális tradíciókat is. Több ezer buddhista templomot, 130 mecsetet és az összes (73) működő katolikus templomot eltörölték a föld színéről, az ország épített kulturális örökségének igen tekintélyes hányadát.
A II. világháború
A II. világháború többszörösen is fordulópontnak számít: a nácik harca az „elfajzottnak” tekintett művészet ellen, a könyvégetés vagy a kristályéjszaka során felgyújtott zsinagógák mutatják, hogy a Harmadik Birodalom már a háború kitörése előtt is a kulturális tisztogatás élharcosa volt.
A háború alatt a nácik a világtörténelem egyik legkiterjedtebb műtárgyrablási akcióját hajtották végre, ugyanakkor a szövetségesek körében addig példa nélkülien nagyszabású és jelentős eredményeket elérő kísérletet tettek a „kulturális javak” védelmére, majd a műtárgyak visszajuttatására azokba az országokba, ahonnan elrabolták őket. Ezt a történetet dolgozta fel rendezőként egy 2014-ben bemutatott hollywoodi filmben, a Műkincsvadászokban George Clooney, aki a vásznon is feltűnik Matt Damon oldalán.
A városok, városi múltak teljes eltüntetésére mindkét oldalon találhatunk példát: Az 1944-es varsói felkelés bukása után a nácik a lázadó várost lényegében megsemmisítették, a földdel tették egyenlővé. Pár hónappal később Drezdát számolta fel a szövetségesek bombázása.
Térben és időben még közelebb zajlottak hozzánk a kilencvenes évek délszláv háborúi, amelyek során az etnikai és a kulturális tisztogatás szintén kéz a kézben járt, és következményei új lendületet adtak a kulturális örökség háború alatti megóvásáról szóló nemzetközi diskurzusnak.
Mindez már azután zajlott le, hogy 1954-ben megszületett a hágai egyezmény a kulturális javak védelméről fegyveres konfliktus esetén, nem utolsósorban a II. világháború tapasztalatainak hatására. De a népirtást az örmények templomai, kolostorai elsöprő többségének kirablása és/vagy lerombolása kísérte már az I. világháború alatti törökországi örmény holokausztban is, amelyet Ferenc pápa nemrég – némelyek szerint kronológiailag pontatlanul – a XX. század első népirtásának nevezett. A kulturális tisztogatás célja az, hogy az élők mellett, az emlékezet eltörlésével, még a halottak nyomait is likvidálja: mintha a célpontok nem egyszerűen mind meghaltak, de soha nem is éltek volna.
