A vetítésre várjuk a Sault alakító Röhrig Géza költőt is, s habár reménykedem benne, hogy nézhetem majd az arcát, amint éppen Saul arcát nézi, a főszereplő sajnos csak a film végére érkezik meg az ebédlőbe a parancsnok, az intézeti lelkipásztor és a börtön könyvtárosának kíséretében. Röhrig már órákkal korábban megjött ugyan, de a parancsnokkal beszélgetve töltötte azt az időt, amit a nézők a Sonderkommando poklában, Melis László szaggatott zenéjére reszketve.
Figyelem, hogy mikor lép be a terembe: éppen abban a megváltó pillanatban, amikor filmbéli alakja a halála előtt egy gyerek láttán fölnevet. Azt hiszem, ez a tizedmásodperc arról szól, hogy van remény – még ha a megelőző másfél óra láttán el is veszítettük a hitünket. Amikor a valóságban a főhős kipával a fején kilép a nézők elé, megtapsolják még egyszer.
A közönségtalálkozó azzal kezdődik, hogy a börtön könyvtárosa Röhrig Géza személyes sorsát taglalja a gyerekkori tragédiáktól kezdve a nevelőintézeti megpróbáltatásokon át a zsidósága megéléséig. „Nem tudja az ember eldönteni, hogy Röhrig Géza provokálja a sorsot, vagy a sors provokálja Röhrig Gézát” – jegyzi meg, mire Röhrig fölnevet:
– Ezt én sem tudom – válaszolja –, de az biztos, hogy nem én kezdtem, hanem ő.
Megkéri a közönséget, hogy inkább tegeződjenek, mert ő nem smasszer, majd hosszan mesél a koncentrációs tábort megjárt nagyapjáról, aki annak idején azt ígérte a szüleinek, hogy épségben hazaviszi onnan az akkor 11 éves öccsét. Nem sikerült, a gyerek ott pusztult el, talán ez volt az oka annak, hogy a nagypapa az unokájára kivételesen vigyázott 11-12 éves kora körül. A költő neki köszönheti, hogy a gyökereihez visszatalált. Elmeséli, hogy megismert egy 96 éves férfit, aki 24 éves korában a filmben is látott Sonderkommando tagja volt, azaz segédkezett mindabban, ami leírhatatlan.
– Addig minden rendben, míg a szemem nyitva van, de ha becsukom, mindig őket látom – ezt mondta az aggastyán a főszerepet játszó Röhrignek, és amikor ez a mondat elhangzik, a baracskai börtön ebédlőjében egy pillanatra megáll a levegő.
A filmről is beszél, elárulja, hogy szerinte a Saul fiában Saul a legboldogabb ember, mert hiába őrültség, amit tervez, de sikerül: nem lesz a fia a lángok martaléka. Kíváncsi vagyok rá, hogy ezek után mi lesz az első kérdés, amit a rabok feltesznek neki. Én azt kérdezném tőle, hogy mikor jön ki a következő könyve, de ezt arra az esetre tartogatom, ha nem merne kérdezni senki. Az első kérdés mindig beindítja a többit. Már nyújtanám a kezem, amikor egy huszonéves fiatalember jelentkezik:
|
A színész-költő Röhrig Géza börtönellenes nézetei nyitott fülekre találtak
Teknős Miklós / Népszabadság |
– Azt szeretném kérdezni, hogy ti, zsidók, mikortól számítjátok az időt.
Először nem értem, hogy jön ez ide, s csak lassan esik le, hogy a börtönben nincs ennél fontosabb. Mármint az időnél.
– Az ember teremtésétől számítjuk, úgyhogy most 5776-ot írunk – válaszolja a vendég.
Egy másik kérdés úgy hangzik, hogy tényleg vittek-e Auschwitzba romákat? Ezt egy roma férfi kérdezi, és amikor Röhrig elmondja neki, hogy Auschwitzban a cigány férfiak nem engedték elszakítani maguktól a nőket és a gyerekeket, ültében büszkén kihúzza magát.
– Ennyi! – mondja, és bólogat.
Nehéz leírni a közönség soraiból áradó mély és általános egyetértéshullámot, amelyet Röhrig börtönellenes monológja kelt. Azt magyarázza, hogy a zsidók szent hagyománya nem ismeri a börtönt, az nem a könyv népének intézménye, hanem a fáraóé. A szabadságvesztés embertelen büntetés, magyarázza, mert nem veszi figyelembe, hogy az elítélt milyen miliőbe kerül, s ott mennyi rossz hatás éri, továbbá azt is figyelmen kívül hagyja, hogy mi lesz azokkal, akiket a rab hátrahagy. A börtön a családtagokat is sújtja, akik ártatlanok. Hosszan szónokol erről, azt hiszem, dramaturgiai szempontból a legjobbkor veti közbe a börtönlelkész, hogy a Biblia arra is megtanít: bűn nem maradhat büntetlenül (csalódott moraj). A börtönben rend van, pontban fél hatkor a kétszáz ember rendezett sorokban elvonul.
Odalépek Röhrighez, és csak megkérdem, mikor jön ki a következő könyve, mire azt feleli: májusban. És közvetlen közelről látom a szemében, hogy igaza lehet. Ebben a filmben tényleg ő a legboldogabb ember.
