Rontott képek, furcsa szegélyek, kiégő képkockák, életlen snittek, tompa misztikum még az olyan napi tapasztalati helyszíneken is, mint a Széchenyi téren köröző autók. Néha a képkockára vetül egy kínai vagy tibeti szöveg, tibetiül énekelnek, kínaiul beszélnek, nyilván, aki a magyar televízióban nézi, azok többségének idegen nyelven, csak zeneként értelmezhető hangsorokkal.
Lukáts Andor hangja, ami minden szót olyan különösen jelentékennyé tesz, még ha az ember nem is ért egyet a hangsúlyaival. Mit is mond? Hogy amikor megismerkedett Franzcal, már alig volt negyven kiló. Egy csontváz lebegett az ágy fölött. Jó, de ki beszél?
Mindjárt nem ő beszél, hanem (ezt rögtön tudni) Kafka utolsó szerelme, Dora Diamant, és az ő szavaiból derül ki számomra, amit eddig soha nem vettem észre: Kafka nagyon szép ember volt. Nem tudom, miért vetült rá a saját világa, miért képzelte az ember, hogy nyomorult kis szorongó hivatalnok feszes ruhákban, miért nem lát az ember a betűktől.
Kafka olyan volt, mint a nagy vallásalapítók, mint Buddha, minden története példázattá vált.
De Dora Diamant hangja azt mondja, gyönyörű, fekete haja volt és még gyönyörűbb fekete szeme, nem is látszott európainak. Dora Diamant volt az, aki elégette Kafka műveit.
„Miért ne égettem volna, ha egyszer megkért rá? Akármikor megtenném. A lángok visszfénye olyan szép volt az arcán.” Amíg az ember nem látta ezt a filmet, Dora Diamant tettét az emberiség ellen elkövetett bűnnek gondolta. Most meg rájön, mit számít az emberiség, mit számítanak az eljövendő generációk Franz Kafkához képest.
Akármi is a film műfaja, én dokumentumfilmként nézem, amelyben nem szerepelnek sem élők, sem szemtanúk, sem dokumentumok, csak mennek a helyszínekre, az utolsó szanatóriumba, Berlinbe, Amerikába.
Amerikába, de nem Kafkával, hanem azzal, aki Lukáts Andor hangján beszél, dr. Klopstock Róberttel, aki Kafkát ápolta a szanatóriumban, és aki Thomas Mann és Einstein ajánlólevelével fölfegyverkezve végül tüdőorvosi állást talált Brooklynban. Aki csak pár hónapig ismerte Kafkát, mégis élete meghatározó élménye lett az ismeretség, mert Kafka olyan volt, mint a nagy vallásalapítók, mint Buddha, minden története példázattá vált.
Ez a félmondat kipiszkálja az utolsó tüskét is, hogy nem misztifikáció-e a keleti írás, beszéd, keleti hatású zene. De az. Csak pont a helyén van.
Kafkáról szól a film, természetesen, ezért is adják le a halála napján, június 3-án (M1, 23.20).
De a túlélőkről is szól, leginkább dr. Klopstockról, aki azt mondja a lánchidas, ferde képek alatt, pengetett Purcell kíséretével, hogy „Kíváncsi volt mindenre. Például arra, hogy milyen város Dombóvár, ahol születtem. Mikor azt mondtam, jelentéktelen, nagyon elcsodálkozott, én meg rájöttem, hogy semmire nem figyelek oda.”
Nincs mindannyiunk közelében egy Kafka, de hátha elég egy film is.
