Godzilla: Egy szinttel lejjebb

Persze a Godzilla-mitológiában a japán eredetű Óriásgyík megküzdött már mindenkivel, akivel vagy amivel csak lehetett: a globális felmelegedéstől kezdve a terrorizmusig, mint ahogy megvívott az űrből érkező lényekkel és amerikai riválisával, King Konggal is. Nem kísérlem meg visszaadni a Mutók filmbéli eredettörténetét, (a tervezők láthatóan a pók és a denevér jegyeit gyúrták össze), mert valahogy már ekkor feladtam. Valahogy olyan az emberi agy, hogy ha mérhetetlen ostobaságot hall, akkor magától kikapcsol.

Legyen elég annyi, hogy még az ősidőkből itt maradt parazita, mely sugárzással (sic!) táplálkozik, és csak Godzilla győzheti le őket visszaállítva az egyensúlyt. Vagyis minden idők leghíresebb szörnyetege most épp a Jó Fiú szerepét alakítja, házihomokozóvá alakítva Honolulut és San Franciscót, ahol kő kövön nem marad birkózás közben.

Bár bizonyos szempontból épp ezért szeretjük a Godzilla-filmeket. Hiszen elég neki egy laza félfordulat és két felhőkarcoló máris kártyavárként dől össze. Csak miként! Nem hittem volna, hogy valaha visszasírom a Roland Emmerich-féle '98-as Godzilla-változatot, de annak a feldolgozásnak volt valamije, ami innen fájdalmasan hiányzik: a humor. És az (ön)irónia. Hogy azért ezt nem szabad véresen komolyan venni. Gondoljunk csak két ma már szinte legendásnak tűnő jelenetére: a kripli horgászra, aki azt hiszi, hogy a rongy időben megfogta élete halát és a majdnem agyonnyomott operatőrre, aki egyszerre sír és nevet.

Na, efféle jelenetből egy sincs Gareth Edwards agyatlan zúzásában. Egy dolog viszont közös: mindkét film főszereplője élete legrosszabb alakítását nyújtja. Matthew Broderick mellé tehát csatlakozott Aaron Taylor-Johnson, aki a világ legbambább képű tűzszerészét alakítja, akire nemhogy egy bombát, de még egy kanalat sem bíznánk. S hiába hemzseg a film a jobbnál jobb színészektől, hiszen feltűnik Juliette Binoche, a kultszínésszé vált Elisabeth Olson, vagy a Breaking Bad című sorozat sztárja, Bryan Cranston, de csak foltok maradnak: félelemtől tátogó, síró, aggódó foltok. Még a közelébe se jutnak Jean Reno '98-as karakteréhez, aki a két film egyetlen megjegyezhető karakterét adja.

És épp ez a legnagyobb hiba. Hogy nincs kivel azonosulni, nincs kiért aggódni. Persze agyonpörgetik a gyerek-faktort (minden helyszínen akad egy cuki kisgyerek, akit ki kell menteni), de a szörnyek gigászi csatája mellett az emberek hangyákká törpülnek, akik fejetlenül rohangálnak ide-oda. Semmilyen módon sem képesek felnőni a feladathoz, nem ellenfelek, maximum a saját hibáikat hozhatják helyre. Úgyis mondhatnám a film legemberibb vonása maga az Óriásgyík. Így marad a látvány, amely valóban kielégít minden igényt, ám üresen csillog. Vagyis ugyanúgy járunk, ahogy a Guillermo Del Toro-féle Tűzgyűrű járt: igazi forgatókönyv nélkül a trendi látvány egy idő után önmagát karikírozza. Az atombombát, gilisztaként felfaló Muto tényleg csak egy tizenkét éves gyereket képes lázba hozni. Mindenki más vagy az ásítást vagy a kuncogást próbálja elfojtani. Netán reménytelenül fölzokog.

InterCom / Forgalmazó

Az év munkahelye díjat viszont akár most ki lehetne osztani. Mert miközben már a fél világ romokban hever, a tévé „Amerikát megtámadták" felirattal ontja a sokkoló képeket, a várost alapjaiban rázza meg a szörnyek üvöltése, a jól informált statiszták a metróban húzták meg magukat, az egyik toronyház felső emeletének irodájában szorgosan munkálkodnak. Mintha csak egy hétfő este lenne, prezentáció előtt. Őket látjuk, amikor az egyik szörny leborotválja a felhőkarcoló felső harmadát. És épp ez a kifordult logika jellemzi az egész művet. Mert az alkotók is tudják, hogy mit sem ér a csillivili, 3D-s rombolás, ha nincs kiért tördelni a kezünket, ám ezt nevetségesség nélkül képtelenek voltak megoldani. A Godzilla tehát egy jobb számítógépes játék hangulatát idézi, ahol most épp szintet ugrottunk. El lehet vele dicsekedni a haveroknak.