A Himalája lejtőin másfél milliárd olyan ember él, aki a gleccsereken kívül semmilyen ivóvízre nem számíthat, és az ő gleccsereik egyharmada már elolvadt: itt tömeges éhhalál, fegyveres konfliktusok sora és sosem látott mértékű népvándorlás lehet a közvetlen következmény, még bőven a mi korunkban.
Az emberiség – úgy tűnik – valamit végzetesen félreértett. Az a világ, amit az iskolában elsajátított tudásanyag révén megismerünk, a saját keretei között stabil és állandó, a valóság viszont törékeny egyensúlyok billegő építménye, amely alól éppen most rántjuk ki az utolsó támasztékokat. A mi fogalmaink szerint léteznek folyók, kiszámítható vízmennyiséggel.
A partjaikra házakat, kikötőket húzunk fel, hidakat építünk és hajókat közlekedtetünk rajtuk, adottnak és öröknek tekintjük a létezésüket. Ám a folyó valójában csupán egy absztrakció. Folyók nincsenek, csak évente lehulló csapadék van, meg útvonalak, amelyeken keresztül a változó mennyiségű víz megtalálja az útját a tengerig. És persze léteznek különféle vízvisszatartó mechanizmusok, mint amilyen a gleccser, az erdő vagy a mocsár – ezek teszik lehetővé, hogy a rendelkezésre álló édesvízkészlet mennyisége valamivel egyenletesebb legyen, mint ami a csapadék időbeli eloszlásából következne. Ha nincs csapadék, akkor nincs folyó – bármit is építettünk a partjára –, és nincsenek tavak sem (erről az Aral kiszáradt medre mellett lakó egykori halászok sokat tudnának mesélni).
|
Turisták figyelik, ahogy a Perito Moreno-gleccserből leszakadnak kisebb darabok
Reuters |
Ha pedig az átlaghőmérséklet egy kicsit, csupán néhány Celsius-fokkal megemelkedik, akkor fent a hegyen hó helyett eső esik, az égből lehullott víz azonnal lezúdul a hegyoldalon (magával sodorva a kevéske termőföldet is), és egy-két héten belül már a tengerbe ömlik, ahelyett, hogy lassan csörgedezne alá odafentről egész évben. A Duna kiszáradása talán utópiának tűnik, de a mediterrán térség folyómedrei a nagy tavaszi olvadások után most is hónapokig üresen ásítoznak – ott nem is kell hosszasan magyarázni senkinek, hogy a „folyó” csak egy vízmosás, amiben időnként víz folyik: általában kevesebb, néha viszont sokkal több, mint kellene. Egy ENSZ-jelentés szerint a Földközi-tenger medencéje a világon a második legveszélyeztetettebb térség a klímaváltozás negatív hatásai szempontjából.
Arról a komoly tudományban, egyetemi és akadémiai körökben, lektorált és referált publikációkban ma már nem folyik érdemi vita, hogy a globális éghajlatváltozás tény, vagyis a földi klíma kimozdult az utóbbi évszázadok viszonylag barátságos egyensúlyi állapotából, és most egy viharosabb átmeneti perióduson át egy másik, a mi fogalmaink szerint kedvezőtlenebb egyensúlyi állapot felé tart. Azt sem illik kétségbe vonni, hogy mindez valamilyen módon összefügg az ember tevékenységével: valahol belenyúltunk valamibe, és az ingatag konstrukció omlani kezdett. Valószínűnek tűnik, hiba.
Ez a rendszer némileg leegyszerűsítve úgy működik, hogy a Napból évmilliárdok óta jön az energia a földfelszínre, a bevételezett mennyiség egy része pedig tartósan itt marad, és azt, hogy ennek ellenére nem sülünk meg, annak köszönhetjük, hogy az élővilág a fel nem használt energiát folyamatosan „kicsatolja”, azaz szénvegyületek formájában eltárolja, részben magában a biomasszában, részben a föld alatt. Továbbra is komoly viták tárgya ugyanakkor, hogy milyen mechanizmus révén jut vissza az energiafelesleg a globális energia-körforgásba.
Erre létezik egy általánosan elterjedt, de nagyon bonyolult elmélet, az üvegházgáz-teória, amely a szén és a szénhidrogének elégetése során keletkező szén-dioxiddal, annak üvegházhatásával magyarázza a fölmelegedést (amivel többek között az a baj, hogy egyrészt egy magyar fizikus és klímakutató, Miskolczi Ferenc számításokkal cáfolta a légköri szén-dioxid-koncentráció és a felmelegedés közötti ok-okozati összefüggést, és a cáfolatát még nem sikerült hasonlóan tudományos módszerrel megkérdőjelezni, másrészt az elmúlt tíz évben a globális átlaghőmérséklet éppen nem nőtt, miközben a szén-dioxid-szint töretlenül emelkedett), meg létezik sok másik, kevésbé elfogadott, de szintén érdekes elképzelés. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy valamilyen módon energiatöbbletet hozunk létre a légkörben az emberi civilizáció működtetésével.
Hogy pontosan hogyan, annak abból a szempontból van jelentősége, hogy mi lehet a leghatékonyabb védekezés vagy megelőzés. Ha tényleg a szén-dioxiddal és a többi üvegházgázzal van baj, akkor a szén, a kőolaj és a földgáz eltüzelését kell fékezni, illetve a kibocsátott szén-dioxid mennyiségét kell csökkenteni ahhoz, hogy a felmelegedés folyamata lefékeződjön, amire a nagyon kicsi szén-dioxid-lábnyomot hagyó megújuló energiaforrások használata mellett az atomerőművek is alkalmasak lehetnek. Amennyiben azonban mégsem az üvegházhatás, hanem mondjuk a környezetbe juttatott többletenergia a felelős a klímaegyensúly felborításáért, akkor az összes olyan energiaforrás használatát korlátozni kell, amelynek révén nem közvetlenül a környezetből elvont és átalakított energiát hasznosítjuk (ezen a rostán az atom már kihullik, és csak a megújulók maradnak fenn).
|
A mi klímánk, a te döntésed - figyelmeztetnek aktivisták a svájci Gomer-gleccsernél
Valentin Flauraud / Reuters |
Hogy van-e az emberiségnek valamilyen rejtett, a kollektív tudatalattiban ható önvédelmi képessége, amellyel a saját maga által létrehozott legnagyobb vészhelyzetekből kimenekül, arról szintén megoszlanak a vélemények, de az tény, hogy mostanában, az utolsó utáni pillanatban elkezdtük valamennyire komolyan venni az energiarendszer-váltást. Tavaly, azaz 2013-ban a világon az összes beépített energiatermelő-kapacitás 56 százaléka, vagyis a nagyobbik fele megújulóenergia-forrásokra épülő berendezés volt. Kínában, amely országot az egyik legortodoxabb energiapolitikájú államnak szoktuk gondolni, a megújulók, elsősorban a nap- és a szélenergia részesedése már nagyobb, mint a széné és az atomé együttvéve – és ez az utóbbi öt esztendő fejleménye.
Globálisan a teljes energiafelhasználás 20 százalékát a zöld energia adja, ez jóval magasabb, mint az atom részesedése. Ráadásul – bármennyire mást mond is a hivatalos kommunikáció Magyarországon – szó sincs semmiféle nukleáris reneszánszról: a világ meglévő atomerőműveinek döntő többsége a 80-as években vagy korábban épült, és gyors ütemben amortizálódik. Ha most hirtelen az összes tervezett új nukleáris erőművet néhány éven belül megépítenék (tehát nemcsak azokat, amelyekre pénz, illetve beruházó is van, hanem valóban az összeset, amelyik legalább a létesítés előkészítéséig eljutott), akkor is csupán kevesebb mint a felét pótolnák azoknak a reaktoroknak, amelyeket ugyanezen idő alatt az elöregedésük miatt le fognak állítani. Az a helyzet, hogy az energia- és klímakrízist nem az atom, hanem a megújuló energia fogja megoldani – ha ugyan megoldódik valaha.
Még valaminek az oldódására van némi biztató kilátás, ez pedig az embereknek a multinacionális és állami energiamonopóliumokkal szembeni kiszolgáltatottsága. Németországban – amely épp a közelmúltban deklarálta az atommentességét – kétmillió háztartás és néhány ezer energiaszövetkezet állítja elő a zöldenergia nagy részét. Ők egyszerre termelők és fogyasztók, azaz végső soron a saját maguk által megtermelt energiát fogyasztják, a fölösleget pedig eladják a szolgáltatónak. Ettől a ponttól kezdve pedig egyáltalán nem érdekli őket, hogy mennyibe kerül az áram, vagy hogy Putyin éppen elzárja-e a gázcsapot. A mindenkori hatalom energiademagógiája pedig végképp lepereg róluk.
Nagyjából ez az az irány, amely felé a világ halad, és egyáltalán nem csak a gazdagok. Jelenleg 144 államnak van hivatalos megújulóenergia-politikája emelkedő zöldenergia-célkitűzésekkel, közülük 95, vagyis a többségük fejlődő ország. Mi magyarok – az atomerőmű-építési mániánkkal, a megújulók fagyasztásával és a végletekig centralizált energiaelosztó rendszerünkkel – szokás szerint épp az ellenkező irányba tartunk, ami egy néptelen sztrádán sem lenne kockázatmentes, de így, hogy egyre több a szembejövő, életveszélyesnek tűnik.Magyarázat persze van rá (a versenyképességtől az energiafüggőség legyőzéséig több is), de mint tudjuk, a gleccserolvadást vagy a klímaváltozás más következményeit is sokféleképpen meg lehet magyarázni. Csak megállítani nem sikerült eddig senkinek.
