George Clooney egyre rosszabb színész

Régi vágású film a Pénzes cápák. Becsempésznek olyan fordulatokat is, amelyek sehogy sem következnek a szereplők már ismert jelleméből, viszont kellenek, hogy ne legyenek egészen ellenszenvesek a hőseink. Rendületlenül mutatják, hogy a gazdag ember legalábbis gyanús, hogy másokat zsigerel, szép szokás, már Dickensnek is bejött, bő százhatvan évvel ezelőtt.
A fél világ arról cikkezik, mennyire jó együtt ez a két idősödő, szép ember, és közben nem is veszik észre, hogy alig van közös jelenetük, az egyik a másik fülébe sugdos az utasítóból, a másik meg arra próbálja rávenni a túszejtőt, hogy nehogy véletlenül levegye az ujját a piros gombról, mert robban a mellény, vége a dalnak. Ebben a felfokozott környezetben és korlátozott kommunikációban sikerül mégis egy finom, szerelmes-erotikus kapcsolatot mutatni a nézőknek, ami arra utal, hogy nem csak ők ketten jó színészek, de Jodie Foster is jobb rendező, mint gondolnánk.

Éppenséggel van tétje a filmnek, és nem csak annyi, hogy Foster kap-e újabb lehetőséget, és hogy lehet-e ötven körüli színészekkel a szerelemről vagy bármiről beszélni a kapuzáráson és a klimaxon kívül. Az iránytűinkről van szó, a távolban pislogó világítótornyokról, a csillagokról. Hogy szépen ragyognak-e, és utat mutatnak-e a szegény legénynek.