Forte karma

MAGAZIN: Azt mondta, „természetes” volt. Miért?

FÖLDEÁKI NÓRA: Mert ebben a közegben éreztem magam a legkevésbé hazugnak. Gyerekként zárkózott és gátlásos voltam, nagyon zavart, ha néznek, a pultig nem mertem elmenni, ha rendelni kellett. Most pedig éppen azt csinálom, amitől régen annyira féltem: szerepelek. Ezt senki meg nem mondta volna rólam, amikor gyerek voltam.

HALMI GÁBOR: Elsőéves egyetemista voltam 1996-ban, amikor angol szakos színjátszók között elvállaltam egy angol nyelvű szerepet, amit számos előadás követett. Aztán Bessenyei Zoltánnál a KonzervArtaudrium nevű független színházi műhelyben megtanultam elég levegőt venni, érthetően beszélni, kiegyenesedve járni, s csak ezek után jött a magamra ismerés, amikor már az volt a fontos, hogy tudatos színházcsináló legyek. Ebből a szempontból meghatározó volt az Örkény-ösztöndíj 2011-ben, óriási lökésnek, bátorításnak éreztem a pályámon, afféle színházi születésnapnak. Egyébként Nórát nagyra becsülöm, hogy tudatos színpadi emberré vált, amihez indíttatást kapott a Lengyel György vezette debreceni színházban. Az nagyszerű éra volt, örülök, hogy nézőként részese lehettem a Horváth Árpád Stúdiószínházban bemutatott kortárs drámák sorának.

FÖLDEÁKI NÓRA: Valóban tudatos színházcsinálónak mondhatom magam, s ebbe beletartozik, hogy

ma már egy felkérésre bátran mondok nemet. Régebben mindent vállaltam,

megcsináltam olyan dolgokat, amelyekhez belül nem volt közöm. Ma csak olyasmit csinálok, ami érdekel, ami fejlődést kínál. Az értelmetlen munkára nincs idő. A Forte Társulatban páratlanul jó közösségben dolgozhatunk emberi és szakmai tekintetben is, ráadásul túlsúlyban vannak a debreceniek... Nagy a fegyelem, jó a hangulat, mindenki odafigyel a másikra, s az elmélyült koncentráció éppen úgy jelen van a munkában, mint a humor.

HALMI GÁBOR: Éppen ezt értem tudatos színházcsináláson: te nem valami más helyett csinálsz valamit. Van választásod, és élsz a döntés lehetőségével. Nekem ez a fontos. Akikkel most a debreceni Víg Karmában dolgozom, évek óta ismerjük egymást, többeket az egyetemről ismerek, másokat független filmekből. Egyszerre vagyunk barátok és kollégák. Ezekkel az emberekkel csinálok olyan színházat, amilyet csinálni akarok. Az egyetem befogadott minket, s játszhatunk a Csokonai Színház stúdiójában is. Viszonylag lassan dolgozom, évekig is írok egy darabot, de ez nem baj, ez adottság.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

MAGAZIN: Debrecen már megint szóba került. Fontos maguknak?

FÖLDEÁKI NÓRA:Igen. Szülővárosommal különös a viszonyom. Erős mágnes működik ott: valami folyton visszahúz az elhagyott városhoz, de amikor otthon vagyok, nyugtalanná válok, mehetnékem lesz. Pesten élő debreceniekkel beszéltük, hogy négy-öt napig otthon lenni fantasztikus szárnyalás, de utána jön valami nyomasztó érzés, ami Budapestre érve újra honvággyá alakul. Olyan ellentmondás ez, mint mikor a szerelmünket időnként idegennek érezzük, s menekülni próbálunk.

HALMI GÁBOR:Én másképp érzem, mert bevándorolt debreceni vagyok, ott születtem, de tizennyolc éves koromig Hajdúnánáson laktam. Azt kell mondjam, habár Debrecen nem ölelt a keblére, én mégis jó helyen vagyok ott,

mert belőlem Pesten sok van.

Úgy értem, a fővárosban sok független színházcsináló szaladgál, odahaza kevés. Azok a darabok, amelyeket csinálunk, oda valók. Ezeket ott kell megcsinálni, mert helyspecifikusak.

MAGAZIN: Dolgoztak együtt?

FÖLDEÁKI NÓRA: Nem, de pont olyan,mintha dolgoztunk volna. (Nevetnek.) Láttam Gábort játszani, később példálóztam is vele, mert öniróniával és különleges humorral jelent meg a színpadon. Igazi ember-színész volt, nem pedig színész-színész.

MAGAZIN: Ez mit jelent?

FÖLDEÁKI NÓRA: Erről Halász Péter azt mondta, hogy

a színésznek az a dolga, hogy elfeledtesse a nézővel, hogy színész.

Vagyis a nézőnek nem a mesterség eszközeit kell látnia, hanem a személyiséget, ebben az a nehéz, hogy erre a szintre viszont csak a mesterség eszközeivel lehet eljutni. Ekkor a személyiség van jelen, nem az ego. Nem szeretem a sértődős színészeket, akik az egoizmusuk miatt képesek megsértődni egy-egy rendezői instrukción.

HALMI GÁBOR:Igen, az az ego nevű színész sokszor útban van a színpadon... (Nevetnek.) De tudni kell a saját ego mögé állni. Tudni kell bánni vele.

MAGAZIN: Van példaképük? Kinek a munkássága minta?

HALMI GÁBOR: A kétezres évek eleje óta számomra Pintér Béla műhelye az, ahol az igazi kortárs magyar színház készül. Rajta kívül Mohácsi Jánosra nézek föl.

MAGAZIN: Most nagyon földicsérte Pintér Bélát. Mondta neki, mennyire becsüli?

HALMI GÁBOR: Még sosem beszéltem vele. Minek?

Amit közölni akar velem, úgyis elmondja előadásban. Én amúgy mit mondhatnék neki? Azt, hogy hajrá, Béla?

MAGAZIN: S Nórának van színházi bálványa?

FÖLDEÁKI NÓRA: Nekem Halász Péter volt az. Szellemóriás. Szerencsére dolgozhattam vele, a halála előtti utolsó munkájában, az Önbizalom című előadásban részt vettem. Debrecenben pedig a nemrég elhunyt Kóti Árpádtól lehetett olyasmit tanulni, aminek látszólag semmi köze a szakmához, mégis a mesterség szerves része. Nem játszotta meg magát, humor, emberség, tartás, igaziság jellemezte az életben és a színpadon.

MAGAZIN: Akkor is maradnának a független színházban, ha csodálatos ajánlatot kapnának nagy kőszínháztól?

HALMI GÁBOR: Ott olyan kötöttségeket kell magadra venned, hogy fizessenek bármennyit, nem éri meg. A szabadságot anyagi biztonságért? Ugyan.

FÖLDEÁKI NÓRA: Igen, a független lét lényege a szabadság.

HALMI GÁBOR: Ráadásul a kőszínház „utánjátszós” intézmény, száz éve bevált darabokat játszanak, nem vállalnak kockázatot.

FÖLDEÁKI NÓRA:Változatlanul változatlan világ. Kipróbáltam, elég volt belőle!