„Nagyon természetes, hogy ezt a munkát nem a háziasszony végzi. Rendes, boldog körülmények között természetesen. (És mi ilyeneket kívánunk az olvasóinknak.) De tudnia kell, részint azért, hogy a tekintélyét fenntartsa (...) Főként pedig azért, mert maga is ismervén a munka rendjét, azt a cselédjétől is megkövetelje" – írta az Érdekes könyvtár sorozatban megjelent könyvben a szerző. Amúgy már a bevezetőben hangsúlyozta: „Az asszony többnyire kenyérkereső társa is a férjének – azonkívül, hogy fejlett leánynevelésünk jóvoltából vele nemcsak mindig egyforma szellemi színvonalon áll, de sokszor még alaposan fölül is múlja. (...) A modern asszony ma már gyakorlatilag talán főzni sem tud, de elméletileg a házvezetés minden fortélyát ismeri. Az ételeket a kevesebb értéket számítható asszony, a szakácsnő készíti (...) A modern asszony nem keze, hanem feje az otthonának."
Talán nem tévedünk nagyon, ha egy cseppnyi bosszúságot vélünk felfedezni e kemény szavak mögött. Mondjuk annak az asszonynak a türelmetlenségét, aki mögött évtizedek óta kajánul összesúgnak a pletykás népek, és elégedetten újságolják egymásnak: lám, a híres szakácskönyv- és háztartástan-szerző, bezzeg, amikor Iglófürdőn otthagyta a cselédje, sürgönyözni volt kénytelen Pestre, az uráért, mert Szabó Endre szerkesztő úr legalább a pörköltfőzéshez értett, míg ő maga egy rántottát is képtelen volt összeütni.
De hát hol is tanult volna ilyesmit? Nogáll Janka apja törvényszéki bíró volt, nagybátyja püspök, a nagyváradi tanítóképzőt magántanulóként, szülei nagypolgári otthonából végezte el, Gyulán. Már tizenhat éves korában közölték írásait a fővárosi lapok, tizenkilenc esztendősen pedig – 1880-ban – hozzáment a nálánál tizenkét évvel idősebb Szabó Endréhez.
A jeles író és költő ekkor állt pályájának zenitjén: verseit ismerte az egész ország, sőt az Alacsony-Tátrában lévő Iglófürdőn, ahol villát birtokolt, egyik költeményét még ércbe is öntötték, így tisztelgett előtte a fürdőhely közönsége. Írásait lapok sora jelentette meg, bár az emberek meg-megütköztek szabadgondolkodói kifakadásain. Mindeközben ő volt Jókai Mór Üstökös című élclapjának szerkesztője – majd 1882-től tulajdonosa is –, de mivel a háztartás fenntartása és a két fiúgyermek felnevelése biztosabb jövedelmet követelt, Mikszáth Kálmán közbenjárására idővel a Földművelési Minisztérium kiadásában megjelenő Néplap szerkesztői stallumát is sikerült elnyernie. Mondandójának nyersesége ekkoriban már sokat szelídült, olyannyira, hogy 1902-ben a Népszava kemény cikkben bírálta, felróva neki: olybá tűnik, az egykori baloldali hérosz immáron „szerelmes" a földművelési miniszterbe, Darányi Ignácba.
De ne higgyék, hogy Nogáll Janka csak írói munkásságában képviselte azt a nézetet, hogy a modern asszonynak férje szellemi (és családfenntartó) társául kell szegődnie. Bár a nyolcvanas éveket szinte teljes egészében az anyai és a háziasszonyi teendőknek szentelte, 1890-től munkába állt a Divat Szalon szerkesztőjeként, és ezt a munkát halála pillanatáig folytatta. Szerkesztette emellett a Háztartás című lapot és a Hölgyek Naptárát, rendületlenül írta háztartási útmutatóit, szakácskönyveit és illemtani kalauzait. Rendszeresen vitt tárcarovatot a legnagyobb pesti újságokban – 1895–96-ban például a Fővárosi Lapok címoldalán jelentek meg írásai kétheti rendszerességgel. Olykor olyan fricskákat is megengedett magának bennük, mint A család című cikkben 1895. május 26-án: ebben a „nő-kérdést" egy vasúti kocsiban megvitató urakról ír, szelídnek épp nem mondható iróniával szurkálva a nőknek kizárólag anyai szerepet szánó férfiak dölyfét.
A férje nevét mindvégig ebben a csak majd egy évszázaddal később hivatalosuló formában viselő Szabóné Nogáll Janka állandó szereplője lett az újságok híreinek. Hol azzal került be a lapokba, hogy tagjai közé választotta az írókat tömörítő Petőfi Társaság, hol meg azzal, hogy a társaság közgyűlésén „behízelgő hangján elcsevegte a Második feleség című novelettojét". Hír volt, ha megnyitó beszédet tartott a nőnevelés új fellegvárában, a Váci utcai szabászati mintaiskolában, és az is, hogy férjével az utolsó pillanatig ápolták a tüdőbajban haldokló Reviczky Gyula költőt.
A legtöbben persze bizonyára onnan ismerték az írónő nevét, hogy nemcsak megírta az első magyar lányregényt – ez volt az 1895-ben közreadott Pipiske –, hanem évtizedeken át fáradhatatlanul ontotta a fiatal lányok okulására, érzelmi és erkölcsi nevelésükre szolgáló elbeszéléseket és regényeket. Vélhetően ezek az írások ugyancsak szilárd alapul szolgáltak a családi költségvetésben.
Mert az író házaspár lankadatlan munkája ide vagy oda, a pénzhiány azért meglehetősen szigorú rendezőelv lehetett a Szabó család életében. Erre következtethetünk például abból, hogy az 1912-ben kiadott Az úri konyha című tanácsadóban Nogáll Janka mindennél több teret szentelt a takarékoskodás fortélyainak, és a pontos könyvelés mikéntjére is megtanította olvasóközönségét: „...a háziasszony két háztartási könyvet vesz. Egy nagyot az egész havi háztartás pontos bejegyzésére s egy kis kézi jegyzőkönyvet, amely a pénztárczájával együtt rendesen a házi ruhája zsebében lesz. (...) Ugy a tizenkét nagy, mint a tizenkét kis jegyzőkönyvet egész évben meg kell őrizni és deczember végén be kell szolgáltatni, hogy a kiadások főkönyvébe, amelyet a legtöbb családban az apa és férj vezet, a mi kis gazdálkodásunk adatai is helyet foglaljanak."
Ekkorra persze már sok minden megváltozott. A család kiköltözött a Pesttől irdatlan távolságban lévő Rákosligetre, ahol falusias körülmények lévén ugyan olcsóbb volt az élet, de a városba bejárni jelentős költséget jelentett. Szabó Endrét, aki rutén nyelvi környezetben felnővén az orosz nagyregények fordítójaként szerzett magának új hírnevet, Arcibasev Szanin című művének egy passzusa miatt még 1909-ben perbe fogták szeméremsértés és istenkáromlás vádjával – s bár az esküdtszék végül felmentette, idővel a Néplap szerkesztői állásától is kénytelen volt elbúcsúzni. 1910-ben a község három éven át viselt bírói tisztéről is leköszönt. 1914. január 30-án pedig arról adott hírt a Budapesti Hírlap, hogy Szabóné Nogáll Janka „hónapok óta nagybeteg”, de „az orvosok kijelentése szerint rövidesen meggyógyul”.
Nem tudom, túlzott volt-e ez a reménykedés, vagy egyszerűen a háborús nehézségek okozták, de tény, hogy Szabóéknak ezt követően szinte nyomuk vész. A ritka híradásokból csak annyit tudni, hogy Szabó Endre 1919 márciusában Villámlások címmel adta közre forradalmi verseit, majd júniusban rákosligeti otthonában köszöntötték tisztelői „a jeles orosz-fordítót és írót”. Azt pedig már csak az 1924 februárjában jegyzett nekrológjában írta meg Kadosa Marcel, hogy három évvel korábban, amikor a költő egy a Nyugatban közölt versben panaszolta el borzalmas elhagyatottságát, egykori Üstökös-beli szerkesztőtársai összefogtak, eladatták vele a rákosligeti házat, felszámoltatták az ottani „unalmas szegénységet”, és feleségével együtt beköltöztették egy Damjanich utcai panzióba. (Ez minden bizonnyal a 28/B alatti, viszonylag új és kényelmes Szappanyos-panzió volt.) Akkortól legalább eljárhatott a közeli Dohány utcába, az Otthon írók és újságírók körébe, beszélgetni a régi társakkal.
|
Nogáll Janka nekrológjában közölt portréja
Forrás: Új Idők |
Nogáll Janka még abban az évben utánahalt. Alig töltötte be a hatvanhármat, amikor – mint a Pesti Napló precízen beszámolt róla – szélütést kapott, amely tíz nap elteltével megismétlődött, és ezt már nem élte túl. A lapok szerkesztőként, íróként, lányregények szerzőjeként, Szabó Endre feleségeként búcsúztatták – egytől egyig a kishírek között, láthatóan bogarászva emlékeik között, ki is volt ez a már majdnem elfeledett híresség.
Csak a régi barát, Kadosa Marcel szentelt neki egy önálló cikket a Nyugat hasábjain. Ő viszont szinte indulatosan idézte, hogy a szegénység miatt női irodalmat művelt, habár roppant távol állt tőle a hölgyek világa, „kénytelen volt a divatról írni, noha életében se volt talán egy divatos ruhája, közölt pompás menüket és ételrecepteket, de ő maga főzni se tudott”. De – tette hozzá – „e fonák élet terhét könnyedén viselte”, mert „egy percre se rendült meg benne, hogy nem ő az igazi író, hanem az ura”. Annak ellenére nem, hogy nagy ritkán, amikor valami olyasmit írt, amit valóban fontosnak tartott, „annak emberlátó ereje, hamiskás humora, finom pikantériája és adatgazdagsága után senki se mondotta volna, hogy nem színtiszta férfiírás az, amit alkotott”.
