Mindenki ismeri a helyzetet a moziban: az ember már nyöszörög, ne, ne tovább, fáj, velük szenvedek. Mondjuk, azokkal a hősökkel, akiknek a lábát fűrészelik, kést vágnak az arcába, szemgolyóját vágják ketté. Az a dolga a kamerának, hogy kíméljen minket, ne mutassa, amit nem akarunk látni, az a dolga a jószívű rendezőnek, hogy ott vágjon, amikor már köszönjük, nem akarunk beljebb kerülni a történetbe.
Az ukrán Miroszlav Szlabospickij, mily sajnálatos, nem jószívű rendező. Hozzánk nem jó a szíve, a hőseihez nagyon is. A kamera nem és nem néz félre, nem vág az olló, ott maradunk a fürdőszobában, ahol épp házilag végzik el a művi vetélést. Abszolút házilag, a lány lábára madzagot kötnek, a műtő a fürdőszoba, az orvosnő a klozeton ül, miközben a beavatkozást végzi. Érzéstelenítésről nincs szó, csak a hideg műszerekről. A beteg vinnyog a fájdalomtól, pedig egy hangot sem ad ki a film során: süketnéma. Extrém szenvedésre van szükség, hogy a szörnyű nyöszörgések előtörjenek belőle.
 |
| Az ukrán filmben nincs szöveg, sem felirat, sem beszéd IMDB |
Ez talán a legijesztőbb A törzs című filmben. A némaság, a csönd, hiszen a szereplők nem beszélnek, nem is tudnak, és nincs sem felirat, sem narráció, sem bármiféle magyarázat. Megértjük anélkül is, hogy mi történik az intézetben, ahová bekerül Szergej, és kiverekedik magának valami helyet a közösségben. Aztán mindent elveszít, mert jön a szerelem, és a szerelem rontja az üzletet. Szörnyű film, mert nem engedi, hogy félrenézzünk, mert szép, hosszú snittekben mutatja meg a világot, mert az artisztikum és a borzalom kézen fogva járnak benne. Csak kézjelekkel érintkeznek a szereplők, ettől az egész film mintha táncjátékká válna, mozdulatokká, intenzív közléssé, amit néha értünk, néha meg nem, se így nem jó, se úgy.
