A kezdet kezdetén biztosan mondták Dmitrij Hvorosztovszkijnak, hogy ha igazi világsikerre vágyik, változtassa meg a nevét, mert ez a két néveleji mássalhangzó torlódás megnehezíti a nyugati világban az érvényesülést. Emlékem szerint a kilencvenes években volt is valami kísérlet, hogy csak Dima (igazából Gyima) néven jegyezzék a művészt. Voltak műsorok, amelyben azt mondták, előadja: Dmitrij Hovorovo... Hovo... mindegy. Aztán kiderült, hogy nem mindegy, a világ, a nyugati és keleti közönség inkább megtanulta kimondani a nevét. Tartós a kapcsolat, Hvorosztovszkij a nyolcvanas évek legvégétől van a szemünk előtt vagy hallótávolságra, mióta megnyerte a cardiffi énekversenyt, Bryn Terfel előtt.
Ugyanaz az ember, ugyanaz a hang, ugyanaz a magabiztosság, az a félmosoly, az a nyugalom, az a koncentráltság. A haj már akkor, huszonévesen is erősen őszült, mostanra hófehér lett. A szmokingját a mai divatnak megfelelően szűkre szabták, vállas, karcsú férfi, erre szokták mondani, hogy letagadhatna egy tízest, de hogyan tagadhatna le, amikor tíz éve is hallgattuk. Voltaképpen a megjelenésével már nyert is, azok is vele vannak, akik talán most találkoztak vele először, ha vannak ilyenek.
Az biztos, hogy sokan várták a találkozást vagy újratalálkozást, a közönség sztárnak járó ovációval köszöntötte a pódiumra lépőt, menet közben meg elgyengült térdű asszonyok siettek a színpad felé, kezükben csokorral vagy egy szál rózsával. Kelet-nyugati dívány: Hvorosztovszkij haja egyenes szálú, fényes, mint egy indiánfőnöké, a húzott szeme, erős járomcsontjai Szibériát juttatják az ember eszébe, a ruhája Nyugat-Európa, még ha lógó nyakkendőt is visel a szmokinghoz.
