Mondjunk hálát az antiszemitáknak, akiknek a zsidó szó hallatán vérbe borul az agyuk, hiszen a magáról megfeledkezett zsidó embert ők terelik a zsidóságába vissza. Rubin Eszter és Csákányi Eszter irodalmi estjén jártunk (és ettünk) a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában.
– Ki akartak irtani minket, nem sikerült, hát akkor együnk! – halljuk a színpadról Csákányi Esztert, s habár irodalmi esten ülünk a zsinagógában, s már régen elmúlt este tíz, tényleg enni fogunk ám, mert a közönségnek itt barheszt ígértek. Nem csak a tudatunkat készítettük föl tehát az irodalmi ínyencség befogadásra, hanem a hasunkat is a fonott kalácsra, ráadásul mindkettő Rubin Eszter műve, a szöveg is, meg a barhesz is. Habár bizonyos értelemben ez a kettő ugyanaz, hiszen míg a másik Eszter – mármint Csákányi – a Barhesz című regényből olvas föl, az előadás végén az egyik Eszter – mármint Rubin – szeletekre vágott fonott kalácsából fogunk kapni.
Rubin Eszter – ezt a szöveg mondja – igazi jiddis mame szeretne lenni, aki mindenkit szívből és nagyon etet, s nem csak a hagyományos zsidó ételekkel ám, hanem saját kreálmányokkal, amelyekbe belefőzi szívét-lelkét, éppen úgy, ahogyan a megnevezhetetlen Mindenható rejti el tevékenysége nyomait az emberi világ örök kifőzdéjében. A barhesz fonatait Rubin Eszter úgy fonja egybe, ahogyan a megnevezhetetlen Mindenható fonja egybe az életünket máséval. Ahogyan – s ezt a szöveg mondja – egybefonta Eszter életét Náthánéval, feketét a fehérrel, fehéret a feketével, merthogy Eszter dédanyját Weissnek hívták, Náthán dédanyját meg Schwarznak, így fonódott egymásba a fekete és fehér, és sült ki belőle egy új élet, meg egy jó kis regény, a Barhesz.
Egyébként ebben a zsidósdiban az a jó – mondja a Barhesz szövege —, hogy az embernek mindig van valami teendője vele, a zsidósdi az ember egész napját elfoglalja, még a pisiléshez is külön imát kell mondani, mert ezeknek a gyakorlatoknak végső soron az az értelmük, hogy az ember elfelejtse a szorongását, de ne felejtse el a megnevezhetetlen Mindenhatót, aki amúgy olykor egészen fura dolgokra utasítja az embert. Arra vesz rá komoly, felnőtt férfiakat, hogy csíkos asztalterítőbe öltözzenek és kockát tegyenek a homlokukra, s ebben a maskarában úgy néznek ki – mondja a szöveg –, mint a Kazohínia szereplői: csodálkozva nézi őket az ember, megőrültek ezek?
