Esterházy Péter: „Ne féljen, segíteni fogok!"

– Hogyan zajlott a munkafolyamat?

- Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot e-mailben, telefonon és személyesen. Lenyűgöző volt látni, ahogy dolgozik. Nemcsak azt, ahogyan konkrét kérdésekben eljutott a megoldásokig. Hanem azt az egészen kivételes viszonyt, ami őt a munkához fűzte. A dolgozáshoz. Nem ismerek ahhoz foghatót.

– Mondana példát a munkafázisokra?

„Mintha most nem működne a nyelv" Veres Viktor / Népszabadság

– Ezer apróbb-nagyobb megoldandó van egy készülő könyv körül, nem beszélve a naplóműfaj sajátosságai­ról. Sok-sok döntés, sok olvasás, ellenőrzés, a kézzel írt füzetek és a gépelt anyag összevetése és így tovább. Dönteni kellett például arról is, hogy a megjelenő szöveg hol érjen véget, melyik legyen az utolsó nap, az utolsó bejegyzés. A napló folytatódik, de a könyvet le kell zárni.

Bármelyik munkafázisra gondolok vissza, ugyanaz jut eszembe: az arca abban a pillanatban, amikor egy mondat megvan. Amikor egy mondat a helyére kerül. Leírhatatlan. Ha valaki így tud örülni a nyelvnek, ha valakinek ez a fontos, akkor egy szerkesztőnek végtelenül könnyű és jó dolga van. Bármilyen kérdést föltehettem neki a szövegről, bármilyet. Vagy az ez után következőkről, a harmadik Egyszerű történetről, amelyet tervezett. A már megírt, az akkor épp a papírra kerülő és a megírandó mondatok nem válnak el élesen, együtt vannak, egyetlen megfoghatatlan helyen, és ezen a helyen szabadnak lehet lenni, ezt érezhettem munka közben.

– Maga is tudta, ő is tudta, hogy az életmű talán utolsó könyvén dolgoznak... Szerkesztőként érzelmileg hogyan tudta túltenni magát ezen?

– Nem gondoltam arra valóságosan, hogy ez volna az utolsó. Nehéz volt újra és újra és újra végigmenni ezeken a bejegyzéseken. De ebben a nehézben éppen ő segített. Egyrészt a humora. Nemcsak a szövegben, hanem munka közben is. Ott volt az a nyelv, ami az övé, és ott volt az, amit ehhez a könyvhöz kellett megtalálnia. Az ismert vágott ösvényt az ismeretlenbe. Legyen bármilyen szívszorító a szöveg, gyönyörű egy ilyen történést látni. Vagy a szövegnek azt a hihetetlen sajátosságát, hogy szinte mindent tud önmagáról: a napló írója tisztában van vele, hogy ő nem naplóíró alkat, tudja, hogy a mondott humorral mit lehet megoldani és mit nem. Tudja, hogy a betegség napról napra szaporodó terhei hogyan nehezednek rá a mondatokra.

És hát ott volt az olvasás. Az ő folyamatos szövegben léte. Nem csak azokra a szövegekre gondolok, amelyeket naplóírás közben forgatott, amelyek megmozdulnak a mondataiban. Hanem hogy mindig volt nála könyv. Mindig. Néha még munka közben is olvasott, sőt fölolvasott, ha éppen nekem kellett gépelni. Nehéz úgy koncentrálni, ha közben Németh Gábor Egy mormota nyara című könyvéből hallok mondatokat, nevettem oda. De hát bárhol kinyitom, csupa zseniális mondat! – nevetett vissza, és mondta tovább. Nem tudnám és nem is kell elmondani, hogy ez milyen fantasztikus, nagy-nagy dolog. Íróként, olvasóként, emberként. Hallom a mondataimat, és arra gondolok, hogy minden banális, amit mondani tudok róla. Igaz, és mégis banális. Nem alul- vagy fölülfogalmazás, egyszerűen nem pontos. Nincs meg a mondat. Furcsa, hogy éppen vele kapcsolatban van az az érzésem, mintha most nem működne a nyelv. Próbálom kitalálni, mit felelne erre. A mosoly biztos. „Működik az. Majd megcsinálják a mondatok a saját csöndjeiket."