Egyszer Honthy Hanna szobájában aludtam. Jó, legalább ötven, de lehet, hogy hatvannál is több évvel később, mint a legnagyobb magyar primadonna. Merő véletlen volt, hogy Debrecenben, az Arany Bikában ugyanazt a szobát kaptam, ahol valamikor, még a múlt század közepe táján megszállt, bizonyára vendégfellépés alkalmából. Az érdekes ebben csak az, hogy én ezt tudom. Onnan tudom ugyanis, hogy a szobában kifüggesztett emléklap hirdette az eseményt. A szálloda vezetősége fontosnak tartotta megörökíteni, sőt bizonyára büszke volt rá még évtizedek múltán is, az emléklapot nem vette le, nem süllyesztette el valami raktár mélyén. Pedig a művésznő akkor már három évtizede halott volt.
És az operettnek is elmúlt az a különleges varázsa, ami azelőtt, talán egy évszázadon át megvolt. A hangsúly itt a különlegesen van. Mert varázsa ma is van, ma is tömegeket vonz, sok a rajongója, még a mostani előadások sem riasztják el a nézők tömegeit. De új operettek nemigen születnek, a mai Offenbachok és Hervék, Kálmán Imrék, Lehárok – ha vannak – inkább musicalt szereznek. Operettparódiák persze íródnak, bár hogy milyen minőségben, arról most inkább ne beszéljünk. Ám a régi operettek, a műfaj klasszikusai, de középszerű képviselői is elszórakoztatják a kikapcsolódást kereső nézőket. Honthy Hanna idejében ez még másképpen volt.
A húszas években többé-kevésbé szokványos színésznőkarrierrel hódította meg a pesti színpadot. A Nefelejcs utcai udvari lakás nyomorúságából Rákosi Szidi színi iskoláján át, Bárdi Ödönnél és Anthes Györgynél folytatott tanulmányok után Hügel János nyomdász és Hanrich Emma varrónő lánya szerződést kapott a Népoperába, ahol szerepelt a Tengerész Kató című operettben. Aztán kijárta a vidéki, majd a pesti színészet gyakorlati iskoláját. Játszott Debrecenben, Pozsonyban, majd fővárosi színházakban, a Vígszínházban, a Revü Színházban, a Blaha Lujzában, a Királyban, a Belvárosiban.
