Nem érti a magyart, de nagyon röhög rajta

Úgy láttam, a színészek is élvezték,

nekem meg az a legnagyobb öröm, ha mások is velem röhögnek.

– Egy-egy nemzeti adaptációnál mennyire lehet eltérni az eredetitől?

– A Broadway-darabok esetében a jogtulajdonosok kínosan ügyelnek arra, hogy ne változzon semmi. Mi inkább abban hiszünk, hogy az adott országokban hagyjuk a tehetségeket érvényesülni, hogy az alkotók integrálják a saját kultúrájukat. Némely angol poén nem biztos, hogy mindenhol érthető, mi meg nem ismerjük például a delikát magyar humort. A színház szabad műfaj, baromi unalmas lenne, ha Shakespeare műveit sem lehetne adaptálni.

– Amikor úgy döntöttek, hogy musicalt készítenek a Gyalog galoppból, mi volt a cél? Hogy könnyítsenek a túlságosan intelligens humoron?

– Dehogy.

Fogalmunk sem volt, mit csinálunk.

Amikor tudatosan álltam valamihez, mindig bajba kerültem.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– A Brian élete fülbemászó dalát, az Always Look on the Bright Side of Life-ot még az is dúdolja, aki nem ismeri a Monty Pythont. Igaz, hogy először a többi python nem volt elragadtatva?

– Ott álltunk a forgatás végén, tudtuk, hogy keresztre leszünk feszítve, és ez is olyan pillanat volt, amikor fogalmunk sem volt, mi legyen. Erre jött az ötlet, hogy ezt csak dalolva lehet feloldani. Este elvonultam, másnap reggelre pedig megvolt a nóta. Vártam az euforikus reakciókat, de csak hümmögtek, hogy tűrhető.

– A Brian élete annak idején falakba ütközött Amerikában…

– Amelyeket gyorsan le is döntött. Az, hogy felháborodtak bizonyos vallásos csoportok és botrányt kavartak, a létező legjobb marketing volt. „Egy amerikainak ne mondja meg senki, hogy mit nem nézhet meg.” Bírom ezt a mentalitást.

– Nyilatkozatai során nemegyszer fricskázza Terry Gilliamet. Azért még barátok, ugye?

– Mind azok vagyunk. Terryt ötven éve ismerem, John Cleese-t pedig ötvenkét éve.

Belefér, hogy néha fricskázzuk egymást.

Terry Gilliam került hozzánk utoljára, úgy felrázott minket, mint amikor Ringo Starr csatlakozott a Beatleshez.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– A Beatlest The Rutlesként durván kifigurázták, nem?

– Igen, 1977-ben. Imádták. George Harrison még szerepelt is a filmváltozatban. Sőt, utána is azt mondta, hogy az igazi Beatles a Rutles volt! Tudja, ők is azért lettek híresek, mert volt humorérzékük.

– Nem bánta, hogy Gilliamből brit lett, és visszaadta az amerikai állampolgárságot?

– Dehogynem (nevet). Imádtam elsütni, hogy van köztünk amerikai.

– Ha a tévében újra leadják a Repülő cirkuszt, valaki mindig leírja, hogy ez a gyilkos intellektuális humorú műsor ma már nem készülhetne el.

– Lehet. Annak idején a BBC sokkal nagyobb befolyással rendelkezett mind gazdasági, mind kulturális szinten. Ma is vannak intelligens poénokkal dolgozó komikusok, de mindenki egyedül próbálkozik. A stand-up magányos műfaj lett.

– Amikor tavaly visszatértek a londoni arénába, a nagy ígéretüket szegték meg: hogy soha többé nem állnak össze Graham Chapman nélkül.

– Őszinte leszek:

pénzre volt szükségünk, mivel a Gyalog galopp producere beperelt minket és csak az ügyvédi és egyéb jogi költségek több mint egymillió fontra rúgtak.

Tulajdonképpen ez egy jótékonysági esemény volt a Monty Python megsegítésére. Megdöbbentünk, amikor az első előadásra 45 másodperc alatt elfogytak a jegyek. Rá kellett jönnünk: lenyűgöző, ha az ember el tud búcsúzni Grahamtől és a közönségtől.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– John Cleese a mai napig aktív filmszínészként, ön egyre ritkábban vállalkozik ilyen produkcióra.

– Nem nekem való a filmezés. Korán kelni és egész nap arra várni, hogy pár percig játsszál? Ugyan.

– De filmeket azért néz, nem?

Tagja vagyok az Amerikai Filmakadémiának, komolyan veszem, minden filmet megnézek, ami szóba jön az Oscar-díjjal kapcsolatban. Bármennyire is furcsállom, hogy az én véleményemre is kíváncsiak, de mit tegyek? Imádok szavazni.

– Meg írni. Meddig fog még rendszeresen dolgozni?

– A feleségem mindig hajt, így

a nyugdíj szóba sem jön.

Pedig elüldögélnék, röhécselnék az otthonban.