Eredetibb az eredetinél

Bár a színházhoz hasonlóan Moliere remeke is átalakult némileg az előadásban, ha nem is jobban, mint szokott. Hiszen a közjátékokkal eredeti formájukban aligha lehetne fölvidítani a mai magyar nézőket. Mindig lehet persze kötekedni az olyan át- és beleírások miatt, amelyektől végül a darab egész szelleme megváltozik. Lennének is kifogásaim, de ha mindet elősorolnám, még azt hinnék, hogy nem tetszett az előadás.

Pedig nagyon élveztem. A változtatásokat is, amelyek bizonyára a színlapon dramaturgként feltüntetett Kárpáti Pétertől származnak. Azt is, amikor a derűsen ironikus Marton Róbert, a színlap szerinti Polichinelle, énekmesterként Cléante-ot oktatja zenére katasztrofális eredménnyel. Igen mulatságos, még ha a következő jelenetben Angyalkával előadott kettősük erre rácáfol is. Még ötletesebb, amikor Polichinelle alkalmi partnereivel, Juhász Gabriellával és a Cléante-ot is játszó Rada Bálinttal és egy bábbal betör Arganékhoz, és a képzelt beteg családja körében nézi végig az orvosgúnyolót egy másik Moliere-darabból, a Gömböc úrból.

A címszerepet adó Lukáts Andor egy darabig önfeledt, naiv nézőként élvezi a neki címzett célzásokat, miközben valóságos összeesküvés folyik képzelgései ellen. A legfontosabb változtatás azonban az, hogy az örökségre áhítozó fiatal feleség ezúttal nem a szokásos módon lepleződik le. Nem a halottnak hitt férj előtt árulja el magát, hanem akkor vágja szemébe, mennyire undorodik tőle, az örökös nyavalyáitól, ocsmányságától és a folytonos képmutató nyalakodástól, amikor az már föltámadt az álhalálból.

Bertalan Ágnes alakításában az addig kényszeresen mézes-mázos asszonyban ennek hatására áll be valamiféle mélylélektani fordulat. Nem önkéntelenül, hanem önként, szándékosan árulja el magát azzal, hogy nem a férj halála, hanem a feltámadása váltja ki belőle a kitárulkozást: a csalódás, hogy mégsem szabadulhat, lefosztja róla a céltudatos haszonlesőt. Kiderül, hogy ő is csak ember, ha nem is a legjobb fajtából. Az eredeti persze jobb, erősebb, tanulságosabb. Ez viszont meglepőbb: újszerűbb és korszerűbb, így hatásában eredetibb.

De természetesen nemcsak a történet vége ilyen modernizáltan lelkizős, hanem a kezdete is, ahogyan Lukáts Andor és Tóth Ildikó elindítja Argan és Toinette viszonyát. Nem annyira eredeti, de annál szebben, finomabban van kidolgozva. A hipochonder gazda és a nagyszájú, bennfentes szobalány között régi és mély, komplikált és megbonthatatlan, házasságokon is átívelő kapcsolatot érezhetünk az első jelenetekben, csak kár, hogy ez nem folytatódik. De remekül elindítja az előadást, ráhangolja a nézőt Moliere humorának felszíni rétegei mellett a mélységeire is.

Novák Eszter rendezésében akkor is élvezetesen folyik a játék, amikor éppen nem szolgál különösebb rácsodálkoznivalóval. Legfeljebb olyan apróságokkal, mint hogy a két lányt, a jámbor és fülig szerelmes Angyalkát és a kis stréber, árulkodó Lujzácskát is Hegedűs Barbara játssza ügyesen, plasztikusan. Aztán a kisebbik lányt még hiányolják is, amikor az egész családnak együtt kellene lennie. Fekete Anna díszlete néhány oszloppal jelöli ki a teret, fontos eleme a legszükségesebbeknél is kevesebb bútoron kívül egy átlátszó fal mögül elősejlő pianínó. Argan számára halálos ágyul csak néhány párna jut. Zelenka Nóra ruhái jellemhez, drámai funkcióhoz simulnak.