Az osztálytársak közül Lempert Vera egész virágcsokrot rajzolt Kincsinek, Domán Vera csak egy szál virágot, Török Lia egy virágos rét közepén kosárkával álldogáló szőke loknis leányt, Tuci pedig két mesefigurát, egy láthatóan egymásra truccoló fiút és kislányt, „Szeresétek egymást!” aláírással. Aztán vannak itt szívek, hajózó amazonok és Petőfi-strófák is. Kincsi láthatóan még a nyaralásokra is magával vitte a könyvet: a második bécsi döntést követő nyáron, 1941-ben már Szovátán gyűjtött be emléksorokat Zalán Irmától, Terstyánszky Gabitól és Sáritól, valamint Kovács István szentszéki tanácsos, esperes-plébánostól, aki a Hont-megyei Ipolyviskről látogatott a falujával immáron újra egyazon országhoz tartozó fürdőhelyre. („Szeresse az Istent szívből, igazán. Az igazi szeretet őrangyalként kísérje az élet útjain és veszélyeiben. A szeretet ragyogó égi igézetével szemben a ravasz varázslat mindig szégyent fog vallani.”)
Kincsi emlékkönyve egy lomtalanításon került elő (hála és köszönet érte Sági Katalinnak). S talán sosem tudtuk volna meg, ki volt a bejegyzések címzettje, ha néhányan nem mulasztják el Kincsinek szólítani Kincsit. Ketten azonban Évának, egyvalaki pedig Máriának ajánlotta emléksorait – s amilyen szerencsénk van, még a nyolcvanéves ragasztó is a kezünkre játszott a rejtvény megoldásában. Történt ugyanis, hogy Kincsi nemcsak az osztálytársnőitől és a rokonaitól, barátaitól gyűjtött bejegyzéseket, hanem a kortárs hírességek autogramjaira is lelkesen vadászott. Azokat az aláírásokat pedig, amelyekre korábban tett szert, később beragasztotta az emlékkönyvébe.
A papírragasztó néhány esetben azonban mára elengedett, így látható, hogy kockás irkalapok és különféle nyomtatványok hátlapja mellett vizitkártyákra is kért autogramot a kislány. Rexa Dezső kultúrhistorikustól („Babucinak! Szeretettel!!!”) például egy olyanra, amelyen ez a név áll: Vajna Éva Mária. Jávor Pál és Szeleczky Zita aláírása is egy vizitkártyára került, dr. Detre Lászlóné Medveczky Belláéra. Apponyi Albertné pedig egy műsoros előadás programjának hátoldalára kanyarította oda a nevét: a tükörképből is kibogarászható, hogy azon a bizonyos esten Az ima című darabot Medveczky Mária adta elő. Ha pedig felütjük az 1942-es telefonkönyvet, megtaláljuk benne dr. Vajnáné Medveczky Máriát, aki a József utca 16–18.-ban lakott akkoriban.
Az már csak az Országos Széchényi Könyvtár gyászjelentésgyűjteményéből, Medveczky Mária 1964-es partecédulájáról deríthető ki, hogy dr. Vajna keresztneve István volt. Azt azonban így sem tudom megmondani önöknek, hogy Kincsi édesapja a tengerhajózási rt. titkára, majd főfelügyelője volt-e (aki a címtárak tanúsága szerint a Horthy Miklós út 23.-ban lakott), netán egy másik dr. Vajna István. De édesanyjáról és nagynénjéről immár tudok mesélni egyet s mást.
A Medveczky lányok – és két fiútestvérük, Albert és Zsigmond – édesapja, medveczei és kisbiszterczei Medveczky Zsigmond a romantikus nemesi előnév ellenére tősgyökeres budai polgár volt, aki építészmérnöknek tanult, majd folyamszabályozással foglalkozott. Ezért is eshetett úgy, hogy Bella lánya Zomborban született 1897-ben: az apa az ottani folyammérnöki hivatalt vezette éppen.
Bella aztán Zeneakadémiát végzett, a világháború után már ismert és ünnepelt operaénekesnőnek számított, „nemesércű mezzóját” gyak-mított, „nemesércű mezzóját” gyakran dicsérték a kritikusok. Viszont épp csak betöltötte a harmincat, amikor a Tolnai Világlapja immár ismert íróként is köszöntötte. Bella akkor a nálánál húsz évvel idősebb Bárdi Ödön színész-rendezővel élt a Lipót körút 4. alatt, s gyakori fellépései szünetében novellákkal, regényekkel jelentkezett.
Idővel aztán teljesen feladta az éneklést, hogy az írásnak szentelje magát, és 1942 novemberében már arról adtak hírt a lapok, hogy ő lett – immáron a tüdőgyógyász Detre László feleségeként – „új irodalmi társaság mutatkozott be nagy sikerrel a Tudományos Akadémián. A társaság a középkor legendás nőalakjának, Ráskai Leának nevét választotta, mert ez a név programmot jelent: keresztény szellemet, mély és igaz magyarságot, kitartó szívós munkát és alázatot.”
Mária viszont előadóművészként szerepelt az újságok hasábjain ezekben az időkben. Gyakran lépett föl műsoros esteken és a rádióban is, leggyakrabban Vikár Béla társaságában. Rendszeresen szavalta a néprajztudós által lefordított Kalevalát, de Lafontaine-mesék is a repertoárjába tartoztak – a Lafontaine Társaság elnöke történetesen ugyancsak a jeles műfordító volt. Mindketten élen jártak a finn–magyar barátság elmélyítésében is. 1935 szeptemberében például egy váci rendezvényről számolt be a Budapesti Hírlap: „Budapestről nagy küldöttség érkezett Vácra Nyyssönen követségi tanácsossal az élén. A városháza előtti hősi emlékmű előtt Balassa Imre szép beszédben áldozott az »ismeretlen katona« emlékének. (…) Varga Bálint dr. a finn népről és a Kalevaláról beszélt. Medveczky Mária a finn éposznak egy megragadó részletét adta elő Vikár Béla művészi átkötésében, majd Petri Mórnak Kalevaláról szóló költeményét szavalta el.”
Mindennek fényében aligha lehet csodálkozni azon, hogy Kincsi emlékkönyve hű lenyomatát adta a két hölgy érdeklődési körének. 1937-ben például három finn nyelvű bejegyzésre tett szert, autogramgyűjteményében pedig szerepelt „Viwkár Béla bácsi”, az író-grófnő Bethlen Margit és a lapszerkesztő Balassa Imre szignója mellett dr. Palló Imre, a jogvégzett operaénekes és dr. Bardócz Árpád, az ugyancsak jogász költő, műfordító aláírása. Üdvözölte őt „Gál Gyula bácsi” –a Nemzeti Színház örökös tagja – és „Krenner Miklós bácsi”, azaz a Spectator néven híressé vált hírlapíró is.
Egymás alá írta a nevét Glatz Oszkár, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Illyés Gyula, Rónai Mihály András, Féja Géza és Nyirő József. Alighanem az 1937-es Könyvnap lenyomata ez az oldal: talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy Medveczky Bella is a kislány segítségére volt az autogramvadászatban – elvégre ő már 1935-ben is ott ült az Opera előtt, fogadva az aláírására ácsingózók rohamát. Az első születésnapi jókívánságot jegyző „Urbán Eszter néni” sem más volt, mint az ismert műfordító, közkedvelt ifjúsági regények szerzője.
Öt évvel később pedig D. Kenese Erzsébet jegyezte be az emlékkönyvbe, hogy „Szeretlek és szeretném, ha mindig ilyen lelkes maradnál. Igaz szeretettel.” Márpedig őróla, pontosabban Honfoglalók című regényéről épp ekkoriban írta a Magyar Könyvbarátok folyóirata, a Diárium, hogy „Bizonyos kételkedéssel, gyanakvással veszi kezébe ezt a testes kötetet a kritikus: nem nő-írónak való téma; félő, hogy az alapjában tétova asszonyi lelkialkat képtelen végig együtt tartani a történet magját, enged a hangulatok csábításának s már az első lapok elolvasása után jólesik bevallani tévedésünket.”
Egy oldallal később aztán bizonyos Hermin néni utal egy Pátria irodalmi est korlátozott sikerére: „Teca azt írta, hogy nálunk aludtál el, én állítom, köztünk és velünk ébredtél igazán a művészet szépségeire. Szeress minket és légy hű önmagadhoz.” A címzett bizonyára megszívlelte e szavakat, hiszen a szerző Törökné Kovács Hermin volt, akiről már 1919-ben azt írta a Színházi Élet, hogy „nemcsak jó magyar, jó író is”. Ahogy Vándoryné Kövér Ilonát is irodalmárként, egyben a Ráskai Lea társaság főtitkáraként ismerték. Nem véletlen, hogy ő meg ezt írta az emlékkönyvbe: „Kincsikém, szeresd az irodalmat, az igazit. Nem könnyű felkutatni, de érdemes. Az igazi szépnek az élvezete megkönnyíti az életedet!”
1941 őszére már kis híján betelt Kincsi emlékkönyve. Hogy ezért nem találunk-e benne későbbi bejegyzést, vagy talán valami nagy változás következett be a lány életében, amely miatt nem gyűjtött több rajzos jókívánságot és aláírást, lehetetlen megmondani. Pár évvel később aztán az egész világ is felfordult, majd minden megváltozott – Vikár Béla még 1945-ben meghalt, D. Kenese Erzsébet meg sem állt Buenos Airesig, Urbán Eszter szovjet költők ifjúsági verseit kezdte fordítani. Medveczky Bella pedig idővel a Pest Megyei Tanács Kórházai orvosi szakkönyvtárában talált munkát, ahol egészen a könyvtárvezetőségig vitte.
Kincsi viszont alighanem megfogadta Kövér Ilona tanácsát, és igyekezett a szépség élvezetének szentelni magát. Művészettörténész lett.
