Minden jó sorozat a pepecselés és a heccelés jól eltalált keveréke, lassítani kell a történetet, mert persze minden belefér egy órába is, idegesíteni a kedves nézőt, hogy ez meg most mi a búbánat, és mi lesz belőle egy hét múlva. Ebből a szempontból a Hátrahagyottak igen tehetségesen indul.
Zsánerhelyzet, gyerekével küszködő kismama, aki varázslatosan őrzi a hidegvérét, miközben a néző már majd megbolondul a folyamatos gyereksírástól és alkalmatlankodástól, valami történt, talán a mosógéppel, újra mosodába kell járni, közben telefonálni, dühöngeni az új rendszereken, és megint telefonálni, és bőg, és bőg, és bőg. Aztán nem bőg. Nincs ott, ahova tették, a hátsó ülésen, beszíjazott gyerekülésben.
|
Épeszű megoldásban nem is lehet reménykedni
HBO / Fotó |
Nekem itt volna elég, de a kismama kiszáll, és kiürült utcákat lát, meg a hozzátartozójukat kereső embereket. Túl nagy a rejtély, ennek már épeszű megoldása aligha lehet. Pedig amúgy nagyon professzionális minden. A történet három évvel később kezdődik, az emberiséget rendületlenül nyomasztja a hároméves történet, van, aki felejteni akar, van, aki emlékezni. Mert, ahogy a tévében mutatott tévéből kiderül, 2% tűnt el ezen a napon, statisztikailag nem sok, 50-ből 1, de mégis mindenkinek hiányzik valakije.
Megoldás nincs, csak bizottságok és elméletek, meg az élet, amit folytatni kellene, akár emlékezve, akár felejtve. És jönnek az élő emlékezetek, fehér ruhás, néma emberek, akik valami szerzetesi fogadalomként cigarettáznak, ki tudja, talán a füstben meglátják azt, aki elveszett.
Ez már a történet pepecselős része, pont az, amit nem sikerült megoldani. A rejtély az rejtély, de épeszű megoldásban nem is lehet reménykedni, az élet meg élet, kisvárosi és amerikai, füvező lányok, unalmukban szexelő tinédzserek, neurotikus házaspár, a női fele Liv Tyler, jóképű rendőrfőnök, tetovált háttal.
|
A sorozat stábja a bemutatón
Andrew Kelly / Reuters |
Be kell mutatni a szereplőket, de most, hogy bemutatták őket, nem tudom, melyikük életére kellene kíváncsinak lennem. Olyan első öt-tíz perce van a Hátrahagyottaknak, hogy le a kalappal. Reális és misztikus, a megmagyarázhatatlant tökéletes természetességgel előadó, mint A búra alatt. Vagy, ha valaki véletlenül nem sorozatok közt éli az életét: mint A Mester és Margarita.
Aztán lepereg a tíz perc, és jön az unalom, komor arcokat vágó felnőttek, unott arcokat vágó gyerekek, a láthatatlan zongorista a képkockák alatt, meg a vágy, hogy talán mégis meg kellene nézni, hogy állnak a németek az algírok ellen. Pedig az sem érdekel.
Jövő hétfőn pedig még eszembe kellene jutnia, hogy tényleg, van ez az érdekes sztori, amiben nem emlékszem, hogy kit hogy hívnak, és mi is a baja pontosan.
Rosszat sejtek.
Hátrahagyottak, az HBO sorozata
