A Kalligram gondozásában megjelent könyvheti újdonság másfelől a barátság regénye, a filozofikusan létösszegző mű Attila, Tomi és Zoltán triumvirátusának széthullásán keresztül a halál felől szemlélt élet egy különös perspektíváját tárja az olvasó elé.
Felveti a halál, az elmúlás viszonylagosságának kérdését, ahogy az élőkben, sőt még a holtakban is továbbélnek az eltávozók (Zoli öngyilkossága/balesete után a Zolira való emlékezés, szellemének feltámasztása egyúttal a leukémiában elhunyt barátnőjére, Cicuskára való emlékezést is jelenti), de megkérdőjelezi magát az életet is. A létezés a lézengés szinonimájává válik, Attila, a színésznek készülő hírszerkesztő a plázában talál új otthonára.
Lézengeni persze nemcsak valós terekben lehet, élet-halál között és emberekben is – élőkben és holtakban egyaránt – így lesz Zoltán, Tomi vagy Attila felesége, Csöpi is a tulajdonképpeni visszaemlékezés eszköze, még akkor is, ha mind önálló identitással, múlttal és történettel rendelkező hús-vér személyiségek.
Ahol nincs valódi élet, ott nem létezhet valódi halál sem, csak folytonos közelítés, utazás van a semmi felé. Hogy maradt volna élete azoknak, akik korábban tudatilag is arra rendezkedtek be, hogy a szocializmus örökké tart. A pláza mellett a XXI. század bukott értelmiségének másik fogódzója a diliház, divatosabb szóval a pszichiátria, ahol a terapeuta Isten, a kezelt személynek egy hete van rá, hogy újrateremtse magában az egész világot.
Ha jövője nincs, hisz azt a rendszerváltással elvették tőle, amikor új síneket fektettek a semmibe – „lecserélték a síneket”, ahogy Grendel fogalmaz –, legalább a múltját.
Szintén biblikus felhangot kap a regényen végigívelő apa-fiú konfliktus. Hogy az apák bűne a fiúkra száll, mi sem bizonyítja jobban Attila fiának, Bandinak végzetes kimenetelű baleseténél. A műben egyébként is igen gyakoriak a balesetek, a rendszerváltás is betudható az éberség balesetének, mely során a kommunistákból forradalmárok lettek, már akinek eléggé erős volt a hangja.
Grendel a tetralógiát regénykísérletként aposztrofálja, melyben a világ megváltoztathatatlansága a közös összekötő. A Krúdytól, Kosztolányitól eredeztetett rezignáltság mellett az Utazás a semmi felé prelűdje az alkoholista, rádiós rendező Boronkay és Attila találkozásában Berlioz és Hontalan Iván találkozásának is emléket állít, ahogy a halálról folytatott eszmecsere, a hit kérdésköre is a bulgakovi világgal rokonítja Grendelét.
„Tisztának csak a halál teszi a helyzetet? A halál, amit folyton elodázott? Elmosolyodott. Ha tényleg lenne egy, de legalábbis egyetlenegy feltámadás a világon, az rendbe tenné a dolgokat. Milyen kár, hogy nincsen” – állapítja meg Attila, akinek igazi tragédiája, hogy újra végigélve barátai, szerelme, fia elvesztését, ő maga élőként hordozza 30-40 évvel ezelőtti halálát. Egy hét múlva kilép a pszichiátriai pokol kapuján az egy perccel hosszabb augusztusi éjszakába. Mintha ennyit jelentene 60 év, egy perccel közelebb jutni saját halálunkhoz.
Az utolsó négy regény (Négy hét az élet; Távol a szerelem; Az utolsó reggelen; Utazás a semmi felé) hangja a tragédiáé, ugyanakkor a rendszerváltozás, 1968, a szlovák–magyar léthelyzet az Utazás a semmi felében is kulcsmotívum marad. Ahogy nem tűnik el az az élvezetes nyelv sem, mely Grendelt olyan szerethetővé és olvasmányossá teszi.
