A „színház a színházban” típusú darabok örök dilemmája, sikerül-e érzékeltetni, majd szépen elmosni a határvonalat színház és élet között, vagyis a színész tud-e hiteles lenni a „színész játszik színészt játszó embert” szerepkörében.
Mondhatni, kissé profánul, hogy Sobol darabjának alaphelyzete ebben nagy segítség: pillanatra sem lehet feledni, hogy ez a színtársulat a gettó foglya, és ezeknek az embereknek nem a színészete, hanem az élete függ egy kiszámíthatatlan teherbírású paraszthajszálon. És ha ők még élnek – és játszanak – is, a halál veszi körül őket: meggyilkolt honfitársaik ruháját hordják, megharcolnak minden falat ennivalóért, olykor egymással is, közben géppisztoly csöve mered rájuk.
De Nitzan rendezése nem hatásvadász: a zsigerivé váló színházcsináló reflex kormányozza a mindennapokat.
A színpad egyik sarkában halomban áll a rom; valaha bútorok voltak, lakások díszei és alkatrészei, az ajtón hatalmas Dávid-csillag, a gettólakók már rá sem néznek, inkább a színpad többi részét teljesen beborító rongyhalmazban turkálnak olykor. Alig is látjuk a rozzant zongorát a jobb oldalon, pedig hamarosan ott gyülekeznek a gettózenészek is; majdnem láthatatlanul húzzák a nonfiction muzsikát, amely először tényleg a vilniusi gettóban hangzott föl.
Kivéve tán azt a részt, amikor Kittel, a náci táborparancsnok kultúrszomját és művészi érzékenységét demonstrálva kicsi Schumannt pötyög... A – mondjuk így – sajátos körülmények teremtette közösség kitermeli a maga természetesnek mondható hierarchiáját.
Ott a szabó, a Weiskopf (Dudu Niv), aki mesés vagyonra tesz szert fantasztikus ötletéből: a frontról visszaküldött rongyos német egyenruhát pofozza helyre mind nagyobb műhelyeiben, mind több fogolynak adva legalább átmeneti túlélést biztosító munkát, és a vállalkozás – igazi „winwin”, persze – egyre csak terebélyesedik, és Weiskopf egyre inkább elveszíteni látszik annak tudatát, hol is van éppen.
Az előadást a Cameri Színház jól karbantartott, pompás ensemble-játékot nyújtó társulata viszi el.
És ott a van társulat igazgatója, Srulik (Gadi Yagil), mellette elmaradhatatlan bohócbábja (Naama Shitrit hangja, mozgása elképesztően bábszerű; már-már furcsa, amikor a végén a tapsra „normális” mozgással jön előre); Srulik szépen terelgeti a produkciót a bemutató felé, a báb meg bele-beleszól a legélesebb helyzetekbe,márpedig akad ilyen bőven, a zsidó gettórendőrség ugyancsak biztosítani akarja megszerzett kiváltságos helyzetét, és ez az erőfeszítés örök konfliktusforrás.
A „minitársadalom” a maga módján és jól felfogott érdekből megbékél a náci parancsnokkal, megtapsolja és mulattatja, ő meg – egyre inkább tudatában a háború elvesztésének – „barátkozni” próbál, a túlélésre gyúr.
Az előadást a Cameri Színház jól karbantartott, pompás ensemble-játékot nyújtó társulata viszi el; jó színészek beszélnek, énekelnek és táncolnak, alázatosan mennek egymás alá, ha kell, és emelik meg egymás szólóit. Kittel, a náci parancsnok szerepében a hirtelenszőke Itay Tiran komplett kis kamaradrámát épít fel az archetipikus dilemmából: a művészetrajongó gettóparancsnok, aki undorodik a gyilkolászástól, e feloldhatatlannak tűnő helyzetben mégiscsak megleli a legkevésbé nehéz kiutat. Az ő dramaturgiai párja a közutálatnak örvendő zsidó gettóparancsnok, Gens, akit Oded Leopold merev és keserű, népszerűtlenségét magába zárt fájdalommal viselő figurának mutat, és a végén ő is talál megoldást a megoldhatatlanra.
Mert közeleg a vég: a szovjet csapatok már a kapuknál. Megvolt a bemutató, megvolt a bankett, Kittel mégiscsak a géppisztolyért nyúl, Gens mégiscsak odakuporodik az övéi közé...
A Cameri magas rangú protokollközönség előtt játszott a Vígben. Oda se hederített.
