Ma már ritkán vesz a kezébe fényképezőgépet, de azt mondja, ez nem is olyan nagy baj, mert, amit szeretett volna megcsinálni, azt lényegében megcsinálta. Szalay Zoltán fotóriporterként számos emlékezetes, fontos képet készített, tanárként egy fotósnemzedéket nevelt fel. A napokban volt 80 éves.
– Szinte mindent fényképezett. Miből a legkevesebbet?
– Sportot például egyetlenegyszer fotóztam. Napilapos ügyeletesként vívóversenyre kellett mennem, de fogalmam sem volt, hogy mit kellene ott csinálnom. Kérdeztem a jeles sportfotóst, Farkas Jóskát, aki azt mondta: „Ha hallasz egy nagy üvöltést, és a pali lekapja a sisakját, na, akkor fotózzál!”
– A napokban volt 80 éves. Sokan kérdezik a fotográfusi munkáról, a tanításról, emlékezetes képeiről?
– Valóban sokat kell mostanában mesélnem arról, milyen munkát végeztem a Fővárosi Fotó riportosztályán, a Rádió- és Televízió Újságnál, a Tükörnél, az Új Tükörnél, hogyan vezettem a Magyar Hírlap fotórovatát, és hogyan lettem alapító képszerkesztője a Kurírnak és a Blikknek. Örömmel idézem fel azt az időszakot, amikor a Magyar Újságírók Szövetségében és egyéb helyeken tanítottam, valamint szívesen beszélek legkedvesebb képeimről. Az ingázókról készített sorozatról, vagy arról a képről, amelyen a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének ülése után egy kupacban beszélget Jaruzelski, Honecker és Gorbacsov, odébb pedig a magányos Kádár látható, akihez Ceaucescu lép oda. De szívesen mesélek a művészportrékról, a Latinovitsot, Psota Irént és másokat ábrázoló képekről. És olyan felvételekről is, amelyek lapokban nem, csak kiállításokon voltak láthatók.
