– Szeretek róluk beszélni, de elengedtem őket, önálló életet élnek. Persze egyáltalán nem bánom, hogy a nevemhez emblematikusan kötődik a Portugál vagy a Sóska, sültkrumpli, mert felhívhatják az olvasó figyelmét a novelláimra és a regényeimre is.
– Mintha más lenne a prózaírói hangja, mint a drámaírói. Talán líraibb, kitárulkozóbb?
– Így van, engem is meglepett, amikor tudatosodott bennem, ugyanakkor, ha jobban belegondolok, ez teljesen természetes. A dialógusírás más technikát és talán más lelkiállapotot is kíván. Viszont prózaíróként igyekszem a három műnemet összehozni, az epikában lírai és dramatikus elemeket is használni. És humort.
– A darabok többségének, a novellák, regények majd mindegyikének hétköznapi figurák a hősei. Sok esetben személyiségüket vesztő lúzerek, akik tocsognak a megszokásban, elvágyódnak, menekülnének, de elbuknak. Kapcsolataikat egymáshoz, szeretteikhez olyan szeretettel, megértéssel, elnéző humorral írja le, hogy az olvasóban joggal merül fel: mennyire azonosíthatók a szerzővel ezek a hősök? Annál is inkább, mert több novella, sőt a Szaggatott vonal című regény is monológ, melyekben igen bensőséges hangon szólalnak meg a történetek.
– Mondanám, hogy semennyire nem azonosíthatók, de ezt nem szokták elhinni. Ez egy újra és újra, minden szerzővel kapcsolatban felmerülő teljesen felesleges kérdés. Érdemesebb talán a szereplőkhöz fűződő viszonyról beszélni. Ahhoz, hogy hitelesek legyenek, a személyiségük megteremtése után meg is kell szeretnem és értenem őket: a motivációikat, az igazságaikat, a vágyaikat, akarataikat. Arra viszont muszáj figyelni, hogy túlságosan közel azért ne kerüljek hozzájuk, akkor esetleg felmentem őket bizonyos szituációkban, amelyekbe belelavírozzák magukat. Mert valamelyest önjárókká válnak az írás során. Minden írói szeretettel együtt kívülről kell látni őket.
– Akkor nem véletlen, hogy a fiatal orvos hős is a szükséges kívülállásról értekezik a Százezer eperfa egyik fejezetében?
– Egy orvos és egy író munkájában ez közös szükségszerűség. El kell távolodni a páciensektől, ahogy a szereplőktől is ahhoz, hogy tisztán látszódjanak. Néha az embernek saját magától sem árt. Az a kérdés, hogy mi mennyire önéletrajzi, már emiatt is érdektelen. Egy alkotásnak önmagában kell érvényesnek, kerek egésznek lennie. Az én történeteim teljes mértékben fikciók, más kérdés, hogy a mozgatórugók belőlem jönnek. Azt hiszem, annyit mindenképpen megállapíthatok, hogy én azért – leszámítva a közélettel kapcsolatos érzéseimet – a hőseimnél valamivel jobban érzem magam a bőrömben.
– Egyes szereplőinek egy másik írásban történő megjelenése bír-e valamiféle jelentőséggel? Hiszen az adott mű érthető akkor is, ha az olvasó nem ismeri a hősnek egy előzőleg megírt műben játszott szerepét.
– Van, amikor csak önreflexió, de többnyire komolyabb jelentőséggel bír. A Majd kiszellőztetsz című novelláskötetnek például ez az alapvető szervezőelve. Majdnem minden mindennel, majdnem mindenki mindenkivel összefügg valamilyen mértékben és vonatkozásban, aztán a végén, az utolsó novellában kirajzolódik egy nagyobb történet, amelynek alkotóelemei a korábbi írások. Van olyan színdarabom, a Június, amelynek két szereplője két korábbi drámámból, a 4≈100 és a Kék, kék, kékből jön. A Júniusban találkoznak. És még szerelmesek is lesznek.
– A Százezer eperfa tulajdonképpen egy napjainkban játszódó sci-fi...
– Vagy inkább utópia a jelenből. Végül is minden valóságos benne, csak a katasztrófahelyzetet generáló alapkonfliktus nem: totális szélcsend szakemberek szerint nem tud beállni a Kárpát-medencében. De hát ez csak egy fi kció, nyilván elég erős szimbolikával.
– A figurák sorsa, amúgy egressysen, jól összegabalyodik, és fény derül arra is, hogy egyeseknek a múltban már volt közük egymáshoz.
– Vagy lesz a jövőben. Szeretem megbonyolítani a kapcsolatrendszereket, ez esetben főként a szerelem kavarja öszsze a szálakat. Egy regénybelihez hasonló határhelyzet szélsőséges reakciókat hozna ki az emberekből, fontos tehát némi pszichológiai megközelítés. De ez alapvetően mégiscsak egy világos, átlátható, érzelmes, szándékaim szerint sokrétű történet, amelynek a személyes, emberi vonatkozásai mellett a szociológiai, társadalomszerveződési, politikai árnyalatai is lényegesek. Egy ilyen természeti katasztrófa esetén lehetetlen ezekkel nem számolni.
– Igen erős a könyv politikai felhangja. Az az ember érzése, mintha valamelyik közszolgálati adást figyelné, amikor az első számú vezető bejelenti a „szélcsöndharcot”. A nemzet előtt eltitkolt tehetetlenségében pedig a keleti szélben reménykedik. Csak a baráti médiumokat tájékoztatja, a számukra engedélyezett kérdések alapján. A gonosz külhoni erőket szidalmazza, de nehezíti a bűnbakkeresést, hogy a szomszédokra nem lehet acsarkodni, hisz ők is szenvedői a szélcsendnek. Nem tart attól, hogy aktuálpolitizálással fogják vádolni?
– Van, aki szerint mágikus realista vonásai vannak a könyvnek, más szerint elemelt, stilizált valamennyire, akad, aki szerint szürreális, helyenként abszurd, abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy ez a rész sültrealizmus. Ami íróilag nemrégiben még esetleg ironikus gesztus lett volna, az napjainkban maga a szimpla földhözragadtság. Nem szeretném, ha bárki valamiféle olcsó kis politikai pamfletnek olvasná a regényt. Éppen annyi politika van benne, annyi a reflektálás a jelen Magyarországára, amennyi nélkül hiteltelen volna. Olyan ez a dolog kicsit, mint a Portugálban a káromkodások. Utálom, ha egy író trágárkodásokkal vagy kényszeres frappánskodással akar hatni, ugyanakkor egy kocsmában nem irodalmi nyelven szólalnak meg. Van tehát oka, funkciója. Egy egész világ által riadtan figyelt, magyarországi epicentrummal „kitörő” szélcsend esetén meg sem tehetné az aktuális hatalom, hogy ne szólaljon meg. Kérdés persze, hogy. Szerintem körülbelül úgy, ahogy a könyvben olvasható.
– A regény „címszereplője” a Margit-szigeten álló eperfa, melyhez először a szélcsendet megelőző vihar sodorja hőseinket, majd a regény végén a reményt keresik vagy a csodát várják a tövében.
– Ez az öreg eperfa mindent túlélt. A híres 1838-as nagy árvíz sem ártott neki, van benne valami, már-már földöntúli kitartás.
– Ha már itt tartunk: mintha lenne a történetnek némi transzcendens jellege.
– Inkább magának a szélnek. A Bibliában a Szentlélekkel azonosítják, rejtélyes, megfoghatatlan, misztikus dolog. Nem igazán kiszámítható. Áldás és átok egyszerre.
– Ezt a túlvilági jelleget hangsúlyozzák valamennyire a terjedelmes, néha álomszerű mondatok is?
– Mindig fontos nekem a szöveg zenéje, ritmusa, hömpölygése. Szólt bennem, ahogy írtam, ringatott, otthon voltam benne. Sodort. Időnként azért befejeztem, aztán elkezdtem egy új fejezetet...
– A mű szerkezete meglehetősen feszes, mintha patikamérlegen lenne kimérve a fejezetek terjedelme...
– Igen, nagyjából ugyanolyan hosszúságúak, ez fontos szerkesztési szempont volt. Négy nagy egységből áll a regény, négy hét története adventkor. A nagy egységek mindegyike nyolc alfejezetből áll. Szeretek ilyen típusú korlátokat állítani magamnak, könnyebb, ha tudom, mire mennyi terem van.
– A regény utolsó oldalán sorról sorra növekszik a feszültség, mígnem a befejező, meglehetősen kesernyés, ironikus mondatból tudjuk meg, mi is lesz hőseink sorsa...
– Az ironizálás az ellenérzésnek, a kritizált jelenségekkel kapcsolatos állásfoglalásnak egy végtelenül szelíd, ám elég kétségbeesett formája. A jelenlegi, érzelmi és szellemi polgárháborús légkörben talán már kevés. Jó lenne, ha egyszer okafogyottá válna az alkalmazása, de az semmiképpen nem mostanában lesz, a sok szinten zajló károkozást hosszú idő alatt lehet csak helyrehozni, ha lesz rá mód egyáltalán. Ebből a szempontból meglehetősen reménytelennek látom a jövőt. A regényben az olvasható, hogy százezer eperfa kellene a világ megmentéséhez. Az sok.
