Mintha összebeszélt volna a két nagy rivális: az HBO-n és a Netflixen is indult most egy-egy új sorozat, ami naturálisan, őszintén és kedvesen mutat be hétköznapi epizódokat változatos figurák életéből. Majdnem olyan, mintha a valóságot néznénk.
hirdetés
Unalmas közhellyé vált annak hol bánatos, hol örömteli szajkózása, hogy az utóbbi években a felnőtt történetek, az igazi drámák, a valóságos érzések átköltöztek a mozivászonról a tévéképernyőre vagy még inkább a monitorokra. De miközben dübörög a Marvel-gyár, számontartani is nehéz, hogy hol járunk éppen a Star Wars-univerzumban és újra a nyakunkra küldik A hét mesterlövészt, igenis iszonyú nagy megkönnyebbülés megint rácsodálkozni, hogy azért akadnak még nem képregényrajongókra szabott tartalmak is a tévében és a neten, sőt, sok egyéni hangú alkotó ezeken a platformokon futhatja ki a formáját igazán.
Ben Sinclair A kenderfutár című sorozatban HBO
Kíváncsi vagyok, vannak-e olyan hipertitkos tárgyalások az egymással rivális HBO és Netflix kulcsemberei közt, amelyekről még a vállalatnál dolgozók többsége sem tud – szerintem tuti vannak. Nehéz lenne mással magyarázni, hogy a kábelcsatorna és az online szolgáltató néhány nap eltéréssel rukkolt elő egy-egy olyan új sorozattal, amelyek gyakorlatilag testvérek. Az HBO-n a második résznél tart a hatrészes A kenderfutár (High Maintenance), a Netflixre pedig már kikerült a nyolcrészes Easy teljes első évadja. Mindkettőt no-budget filmezésből érkező alkotók csinálják, nagyobbrészt huszonéves és harmincas művész/hipster figurákat vonultatnak fel, vinyettaszerűen ragadnak meg hétköznapi kis pillanatokat a figurák életéből, nagyon természetesek és sallangmentesek, és annyira életszagúak, hogy bár A kenderfutár egy specifikusan brooklyni, az Easy pedig egy észak-chicagói szubkultúrában játszódik, egy harmincas budapesti újságíró például bőven tud azonosulni a felvetett problémákkal.
Természetesen az amerikai független mozi nem szűnt meg létezni, de azt az életérzést, amit a 90-es években Jim Jarmusch, Richard Linklater vagy Kevin Smith közvetített, most ezekben a sorozatokban lehet megtalálni. Oké, hogy 2016-ban az, aki nem akar betagozódni a vállalati világba, természetesen illegális kézművessör-készítésbe fog, és a menőző riportercsaj Instagramba fojtja a magányát, és a papír-tinta-hívő, ötvenes képregényrajzoló (Marc Maron!) felháborodik, amikor a szőke huszonéves, akivel lefeküdt, kiállítja a közös selfie-jüket, aminek a létezéséről ő nem is tudott.
Emily Ratajkowski és Marc Maron az Easy című sorozatban
De talán tíz év múlva sem fog ez a két sorozat elavultnak tűnni, mert most is érezni a lelki közösséget ezek közt a mainstreamből kicsit kilógó, szerethető pozőrök közt, és azok közt, akik húsz évvel ezelőtt hasonló érzelmeket megélve sodródtak a fent említett alkotók filmjeiben. Útkeresés, intimitás, szex, kommunikáció, felnövés – az alapproblémák természetesen nem változtak. És az sem, hogy ezek az alkotók is azokról az emberekről és közegekről készítenek (film helyett) sorozatot, amit jól ismernek.
A kenderfutár mögött a Ben Sinclair-Katja Blichfeld házaspár áll, akik websorozatként indították útjára a High Maintenance-t 2012-ben. Sinclair egy biciklijével füvet házhoz szállító dílert játszott az epizódokban, amelyek középpontjában a kuncsaftok, különböző New York-i figurák álltak. Az egésznek volt egy fésületlen bája: egyik epizód vicces volt, a másik szomorú, az egyik főszereplője a másik mellékszereplője lett, és még a hosszuk is összevissza változott 5 és 12 perc között.
hirdetés
Ezt a zabolázatlanul melankolikus világot 30 perces, szabályos tévéepizódokká kalapálni nem feltétlenül tűnt jó ötletnek, de az HBO szerencsére van abban a helyzetben, hogy teljesen szabad kezet adhat egy ilyen, mondjuk a Trónok harcához képest még így is no-budgetnek számító sorozat alkotóinak, és a High Maintenance lelkéből nemhogy nem veszett el semmi az HBO-sorozattá válás során, hanem most teljesedett ki igazán Sinclair és Blichfeld világa. A koncepció ugyanaz, Sinclair alakítja a névtelen fűfutárt, aki minden epizódban más New York-i arcokkal találkozik, a 30 perces keret pedig áldásnak bizonyult: végre van idő nemcsak felvillantani, hanem kibontani a figurák világait. Ugyanakkor az alkotók sosem nyújtják el fölöslegesen a sztorikat, van olyan epizód, ami egy, és van, ami több történetet mesél el.
Egy szerelmes kutya például egy teljes epizódot kap teljesen jogosan, míg egy másik részbe belefér egy újrahasznosítható szemetet gyűjtő, idősödő kínai pár, egy stresszes kisgyerekes fehér pár és egy technopartikra járó öregember sztorija is. Nagyjából mindenki sérült, esendő, és sokszor önző, de mégis az a legfontosabb, hogy valahogyan kapcsolódni szeretnének egymáshoz, és ettől elképesztően meghatóak.
Ben Sinclair és Amy Ryan A kenderfutár című sorozatban HBO
És mesteri, ahogyan a személyes és a társadalmi szint egészen természetesen egymásba folyik, illetve nyilvánvalóan ebbe nem is kellett különösebb energiát fektetniük az alkotóknak, egyszerűen körülnéztek, és azt ábrázolták, ami tényleg van. Például a muzulmán tinilányt, aki hagyományőrző családjának a szabályai és tinivágyai (köztük a fűszívás vágya, persze) közt őrlődve próbálja megtalálni önmagát, vagy az olyan apróságok, hogy a fűdíler földre ültetett, megbilincselt fekete fiatalok mellett megy el az utcán. Ezeket nem kellett kitalálniuk Sinclairéknek, ők maguk vagy ismerőseik ismerősei megélték a helyzeteket.
Sinclair és Blichfeld teljesen a saját kezükben tarthatták A kenderfutárt (ami elég ritka, hiszen a hagyományos felállás az, hogy egy egész írócsapat és számos rendező dolgozik egy sorozaton), Joe Swanberg pedig teljesen egyedül írta-rendezte az Easyt. Ő sokkal rutinosabb, a 2005-ös Kissing on the Mouth című első nagyjátékfilmje óta gyakorlatilag ontja magából a filmeket, és őt szokás a mumblecore egyik atyjának tartani. Ezek olyan minimálköltségvetésű, jellemzően amatőr körülmények közt készült filmek, amik általában huszonéves amerikaiak felnőtté válással kapcsolatos problémáiban mélyednek el, és legtöbbször önéletrajzi ihletésűek.
Easy
Nem nehéz meglátni a folytonosságot Swanberg mumblecore-filmjei és az Easy közt, ami nem meglepő módon nagyjából azt a chicagói szubkultúrát festi le, aminek a rendező maga is a része. Itt is minden epizódban új szereplők új sztorijait ismerjük meg, de például a harmadik rész figurái aztán visszatérnek a nyolcadikban, és spoiler nélkül leírhatom, hogy még olyan is előfordul, hogy A kenderfutár egyik epizódszereplője jelenik meg egyszer csak a színen! Aztán itt van még többek közt Dave Franco, meg Aya Cash a You're the Worstből, meg Jake Johnson a New Girlből, nem is sorolom tovább, lehetne egy pöpec kapcsolati hálót rajzolni. Mert ne higgyük, hogy csak a magyar filmes világban ismer mindenki mindenkit, azért ezek a srácok a kamera előtt és mögött is többé-kevésbé mind haverjai egymásnak.
Míg A kenderfutárban azért felvonulnak excentrikusabb figurák is, az Easyben annyira hétköznapian igaziak a szituációk, hogy már-már banálisak. Mégsem unatkozunk rajtuk, hanem örömmel ismerünk rá saját életünk banális problémáira. Van itt olyan pár, akik még viszonylag fiatalok, de már túl régóta együtt vannak ahhoz, hogy még legyen kedvük dugni egymással, van éppen bimbózó leszbikus szerelem egy szőrös aktivista és egy lézerrel szőrtelenített koktélszürcsölő közt, van kiábrándító, mechanikus gyerekcsináló szex, van se veled se nélküled távkapcsolat és látunk ötveneseket is szexelni, ami a Transparent óta már nem annyira nagy szám, de azért még mindig eléggé ritka.
És talán szomorú, de ahogy nézem ezeket a figurákat, akik meglehetősen emlékeztetnek saját magamra és az ismerőseimre, eszem ágában sincs elmenni moziba.
