A fesztiválon vetített nagyjátékfilmek többségét már játszották vagy jelenleg is játsszák a mozik, így a többi kategória – dokumentum, kisjátékfilm, animáció, ismeretterjesztő, tévéjáték – izgalmasabbnak ígérkezett. A rövidebb játékidő miatt ezeket – nem teljesen tisztázott rendezőelv szerint – csoportokra osztva mutatják be.
A kódrendszer némileg nehézkesnek bizonyult a jegyvásárlásnál és a programtervezésnél is. A filmcímek alapján a pénztáros nem tud keresni, így a kezdési időpontból tippelgettük vissza, hogy melyik lehet a keresett szekció, illetve a film. A programfüzet amúgy remek órarendjében is a kódok szerepelnek, így minduntalan hátra kell lapozni a megfejtésért.
A sokat sejtető D 09 kódon az És a levelek lehullottak és a Hon-vágy című dokumentumfilmek futottak. Előbbiben az egykori katonák leszármazottai járták be az első világháborús isonzói harcok helyszíneit a magyar csapatok nyomai után kutatva. A gyönyörű alpesi tájképeket időnként egy térkép előtt álló katonai szakértő váltja fel, aki egy pálca segítségével magyarázza a hadmozdulatokat. A készítők szándéka ellenére a Monty Python-os megoldáson kívül abszurdnak tűnik maga a tény is, hogy a meredek sziklás terepre éppen a szegedi dandárt vezényelték ki az Alföld közepéből.
A kissé didaktikus pátosz ellenére, amit a filmzene képvisel, laikusként is érdekesek a hegy oldalába vájt rejtekutak, lövészárkok, lépcsők és a magyar sziklakáplona. Az 52 perces alkotás javára írhatjuk a közérthetőséget is, amivel a szakértők beszélnek a hadmozdulatokról, így a közönség számára is fogyaszthatóvá teszik a témát.
|
A dokumentumfilmek nem vonzottak tömegeket
Fekete Csaba |
Szanyi Györgyi Hon-Vágy című alkotása látszatra a Magyarországra hazatérő, 1944-ben elmenekült Jeanne Marie Wenckheim Dickens grófnő és Wenckheim családja történetét mondja el. A film felénél azonban a grófi család egykori konzervgyárát megvásárló házaspár kerül az előtérbe, valamint a kárpótlások utáni magyar földhelyzet. A mozi így a kifejezetten érdekes és gazdag archív anyag ellenére keveset mond a család sorsáról és a grófnőről. Végkicsengése, hogy az egykori arisztokratáktól elvett földekkel az emberek épp úgy nem tudtak mihez kezdeni a kommunizmusban, mint a kárpótláskor. Az elorozott hatalmas vagyonok veszendőbe mentek.
Az Egy év – Párhuzamos történetek kedden már majdnem tíz érdeklődőt vonzott. A beszélőfejes dokumentumfilmben Sipos András a lehető legszikárabb képi világgal, fekete-fehérben, archív felvételek nélkül, pusztán az elbeszélőket mutatva egy fehér fal vagy ajtó előtt, mesélteti el, milyen volt gyerekként átélni 1944-et. A tizenkét, ma már hetvenes éveiben járó férfi történeteinek hasonlóságai és különbözőségei is jobban megmutatkoznak ebben a homogén közegben. Van, aki kedves természetességgel beszél főleg arról, hogy édesanyja mit csinált, otthon mi történt, más nem csak a fegyverek, de a kockakő típusát is pontosan megnevezi, mintha emlékei már egy gondosan csiszolt előadás elemei lennének. Felvetődik a kérdés, mennyi még a saját és mennyi a közben rárakódott közös emlékezet.
Az eltérő háttérrel rendelkező nyolcévesek élete nem alakult olyan különbözően, mint várnánk. A tanulság pedig az, hogy nincs biztos módszer a túlélésre. Egyikük családjából mindenki meghalt, csak a három, munkaszolgálatra elhurcolta fivér élte túl a háborút, másikuknál épp a munkaszolgálatosokat vesztették el, a többieknek nem esett bántódásuk.
Az elhibázott párosítás példája a fenti film katarzisába beletrappolva a Vasárnapi ebéd című alkotás vetítése. A hajléktalan anya és fia meghitt vasárnapjáról szóló rövid alkotás olyan bántóan elütött az előzőektől, hogy gyakorlatilag mindenki otthagyta a termet.
A programfüzet filmes bontásában nem is szereplő D 44-es blokkban a Fischer Ivánról szóló dokumentumfilm nemcsak látogatottságával okozott kellemes meglepetést, hanem a profizmussal is, amellyel a karmester lendületét és lelkesedését átragasztotta a nézőkre. Legszívesebben a moziból egyenesen a MüPába mennénk, esetleg egy kakaókoncertre. Még akkor is, ha magunk kell énekelni a záró korált, ahogy a filmbeli Bach-koncert végén Fischer kiosztja a közönségre a szólamokat, és – néha figyelmeztetve a hangszínre – a lehető legtermészetesebben dirigálja őket.
Negyed hatos csoportot egy egészen személyes „retró film", Papp Gábor Zsigmond A szovjet levelezőpajtás című darabja nyitotta. A rendező 14 éves korától, 1980-tól három évig levelezett egy 12 éves szovjet kislánnyal, akit csupán a nyelvgyakorlás céljából, anyja segítségével összeeszkabált orosz levelekből ismert. A keresés történetét, az előbb Moszkvába, majd Olaszországba utazást folyamatosan lábjegyzeteli a levelek keletkezéskori vagy a bennük említett események magyarázatával, mint a moszkvai olimpia vagy Farkas Bertalan űrutazása. A találkozó érdekes bepillantást enged a mai orosz viszonyokba is. A férj Moszkvában dolgozik, a család Dél-Olaszországban él a klíma és az orosz főváros drágasága miatt.
Szabálytalanul szabályost játszani – magyar dzsesszdobosok című film közben az az érzése támad az embernek, hogy a „Magyar dzsesszdobosok egymás közt a szakmáról" sorozat sokadik részébe csöppent. A készítők által feltételezett átfogó háttértudás nélkül a néző kénytelen csupán a zenei részekben vigaszt találni. A szakmai fogásokat magyarázó dobosok és a műfaj hazai történetének áttekintése közepette kirekesztettnek érzi magát. Az interjúkat készítő Szigeti Péter percenként mutatott, kínai bölcseket idéző, rezzenéstelen arcáról, önkéntelenül a Kulesov-kísérlet jut az ember eszébe, és vágyódva gondol vissza a Fischer Iván-filmre, ahol a kamera mögül kérdezték karmestert.
A dokumentumfilm nem tartozik a tömegeket vonzó műfajok közé, a hét előrehaladtával a MOM-ban tapasztalható élénkülés a sajtónak volt köszönhető. Az előtérben laptoppal, fényképezőgéppel lófráló szakmabeliek közé nem nagyon vegyültek „civilek".
Péntekre a média és a közönség is összekapta magát. A délutáni vetítésekre menet kis híján egy cipősarok-perspektívából filmezett reklámforgatásba toppantunk bele. Hét körül pedig határozottan zsúfolttá válik az előtér az éberen figyelő forgatócsoportoktól és az aggályosan tekingető közepesen és kevésbé ismert emberektől. A jelek szerint az esti nagyjátékfilmek népszerűbbek.
