A dobozokban nyitott könyvek, ismerős nevekkel, mint Dukai Takách Judit vagy Leövey Klára, meg néhány férfiúi bölcsesség, hogy a nő legyen okos, művelt, de ne fitogtassa magát. Nem egészen világos, hogy a férfi miért fitogtathatja magát, de ezen nincs is idő sokat gondolkodni, mert ha ragaszkodunk a visszafelé haladáshoz, akkor máris a hősnőknél vagyunk, a XIX. század kedvelt nőalakjainál, Zrínyi Ilonánál, meg a legalább stílusosan dobozba zárt Dobozi Mihály hitvesénél.
Minden, ami igazán fontos, az csak betű, nem kép, nem tárgy, nem ruhadarab.
Nem látni pontosan az eszmét a XIX. századi, csinosan berendezett szobákban, túl sok és túl kevés, nevek, amelyek viselői ugyanúgy rejtélyesek maradtak, mint azelőtt.
Nagy, női portrék lógnak a falon, ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa a neveket, akkor az a benyomása alakul ki, hogy német nevű arisztokraták csak akkor mentek Magyarországra férjhez, ha feltűnően csúnyák voltak. Ha viszont a két szobát elválasztó sezlont kicselezve az ember eljut a kiállítás elejére, ott talán nagyobb fölfedezések várják.
Egy meglepő kép, amelyen II. József adja át az apácarend alapító oklevelét a derűsen mosolygó Anger Klárának. Nem remekmű, vagy ha igen, akkor a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor a kalapos király véletlenül a jobb lábára húzta a bal cipőjét, de így is érdekes a kompozíció az ülő uralkodóval és az álló rendfőnöknővel.
Szemben a falon Legéndy Kató, a XVI. század elején a Nyulak szigetén élő domonkos apáca szépséges, megdöbbentően közvetlen hangú imája.
Tulajdonképpen ez mindig az alapkonfliktus az irodalmi múzeumban: minden, ami igazán fontos, az csak betű, nem kép, nem tárgy, nem ruhadarab. Persze, meg is fordíthatjuk: ha mindenféle dobozok és falra lógatott óntányérok leküzdésével lehet csak soror Katerinára bukkanni, ám jöjjenek a tárgyak, nem rettenünk.
