Akkor még nem tudtam megmagyarázni a visszafojtott lélegzet, a felfokozott izgatottság okát, amely elfogott valahányszor kézbe vette a kiszemelt könyvet. Vagy amikor már a pénztárcában keresgélt a bankók között.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hiszen két, egymásról még alig tudó világ találkozott akkor: a könyv rafinált univerzuma és az olvasó még gyanútlan káosza. Nem tudtak egymásról, de egymásra vártak, eddig, ahogy a szerelem is két idegen testben vár a megfelelő pillanatig.7
Persze könnyen lehet, hogy az akkor vásárolt könyvek olvasatlanul kerültek fel a polcra, de hát nem mindegyik szerelem teljesedik be. Van, amelyik a maga plátói módján porosodik majd évekig.
A lehetőség viszont mindegyik hazavitt könyvben ott szunnyadt. Bolygók és egész tejútrendszerek. Emberi tekintetre váró, idegen civilizációk. Mintha saját életünk különféle lehetőségei, változatai lapulnának a sorok között, és csak tőlünk függ, hogy VIII Henrik udvaroncai vagy a Föld középpontja felé tartó utazás kalandorai között találjuk-e magunkat. Egy olyan álarcosbálon, melynek minden maszkja mögött a mi arcunk rejtezik. És a könyv nemmás,mint az álarc levétele. Szembenézés.
2
Azt is könyvekből tudom, hogy milyen lehetett a húszas évek végének hangulata. Horthy-korszak, úri világ, rengeteg, és nem mindig termékeny ellentmondás. Mégis azon a júniusi, miskolci közgyűlésen valami megfogant. Akkor is a könyvkiadás válságát kellett valahogy megoldani, új vásárlóréteg megszólításával. A kortárs irodalmat kellett újracsomagolni, hogy izgalmasnak, élettelinek tűnjön, és ami a legfontosabb: csupán pár lépés távolságban a vasárnapi korzózóktól. Supka Géza ötlete jókor volt jó helyen, és majd két évre rá, 1929. május 12-én megtartották az első ünnepi könyvhetet. A zenei program után Kosztolányi olvasott fel...
Néha azon tanakodom, hogy ma mekkora esélye lenne egy hasonló kezdeményezésnek. Mennyire tudnának a résztvevők felülemelkedni az érdekellentéteken, a napi gyűlölségeken és elfogultságokon. Ki és hogyan sajátítaná ki, végül, hogyan szakadna majd jobbra és balra, hogyan fulladna bele saját közönyébe. Persze igazságtalan vagyok, hiszen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál már a mi nemzedékünk gyermeke, igaz, 1994-ben indult, egy mai szemmel már vagy még elképzelhetetlen eufóriában. De tízéves az Aegon Művészeti Díj és viszonylag friss, ám annál izgalmasabb a könyvhéttel párhuzamosan futó Margó Fesztivál.
Bár ezek mögött nem annyira szakmai összefogás áll, hanem egyéni kurázsi.
Mindezen túl viszont már hajszálrepedések és valós szakadékok. Vajon miben érthetne ma egyet az írószövetség és a Szépírók Társasága? Pedig lenne mit megválaszolni. Hogyan lehetne visszaadni a megtépázott állami díjak tekintélyét? Mikor látja be a mindenkori kormányzat, hogy a könyvtámogatásra szánt összeget semlegesen kellene kiosztani, amolyan postás szerepkörben, és nem a „saját művészek” finanszírozásaként? Hogy nem vízfejű, mesterségesen hizlalt akadémiára, hanem mondjuk jól átlátható, ésszerűen kiosztott ösztöndíjakra lenne szükség?
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hogy a kortárs irodalom nem a hét szűk vagy épp bő esztendő logikája mentén megy előre? Vagy csak abban az egyben: a könyv nem luxus, hanem alapszükséglet. És mindent el kellene követni, hogy minél könnyebben jusson hozzá az olvasni vágyó. Számos példa van erre a világban a hollandtól a skandinávig, hogy miként lehet állami pénzből igazi olvasókat nevelni a nevelés kényszere nélkül. Csak úgy, örömből és nem izomból, ahogy azt a tanterveket író Móricka elképzeli.
3
Ma a legtöbben úgy hagyják el az iskolapadot, hogy az irodalom valami kötelező dolog, amin jobb minél hamarabb túlesni, akár a kanyarón. Lelopni a netről a tartalmat, átkamuzni magunkat Jókain és Mikszáthon, aztán mindenki legyen boldog, ha akar. A napon aszalódó mai Mikszáth pedig azért fohászkodik, hogy belőle sose legyen kötelező. Álljon meg még előtte pár centivel. Mert bár úgy szobrot kap, de rögtön bele is fojtják a saját mondataiba. Kínosan fészkelődő magyarórák holt terhe marad. Akkor már inkább a feledés. Vagy beszéljenek róla a folyosón, ahogyan mi Boris Vianról, Henry Millerről vagy Kerouacról.
Rossz diák voltam, de jó olvasó. És ma már egyre jobban megértem azokat, akiket kiváltságosként temettek el: mindennapi használati tárgyaikkal, kézhez álló agyaghadseregükkel. Én a könyvtáramat vinném magammal, önző módon. Eszembe se jutna kísérteni, halálomban pótolnám be azt, amit életemben valamiért nem sikerült. Csak a lapok elégedett surrogása hallatszana odalent. (Örök kérdés: van könyv a mennyországban? És milyenek? Vajon mit olvas az Úr? Örkényt vagy Pilinszkyt?) Miközben gyűl, egyre jobban gyűl a könyvekbe préselt idő.Már kettő, de talán három emberöltőnél tartok, ennyi kellene kiolvasni őket. Miközben újak és újabbak jönnek. Mert mindegyikben felcsillan a találkozás bizsergető vágya. Pláne, ha látni mögöttük a kissé mindig feszengő szerzőt.
Időért megyek ki évről évre a könyvhétre. Időt teszek a kosaramba, hogy egyszer majd valaki a saját percei közé illessze.
Mert a könyvbe nem csupán a mű megírásának ideje szorult kibogozhatatlanul, nem a regény cselekményének korszakokat átívelő folyama, a rímek időtlensége, vagy az azóta eltelt évek száma, hanem a miénk is. Az olvasás, a megélés, az emlékezés ideje. Órák, napok, hónapok. Egy-egy könyvtár kész időbank. Az idő legyőzésének és legyőzhetetlenségének élő emlékműve. Percnyi öröklét alany és állítmány között. Ha valaki ezt az időt és a hozzá tartozó utazást képes felvillantani, azzal olvasót nyer. Ha nem, csak a lehetetlen nyűgöt szaporítja tovább.
4
Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mit vegyen meg a könyvhéten. Tuti tipp kell, mert nincs ideje válogatni. Akkor maradjon otthon, válaszoltam.Mindenki jobban jár, ha inkább a tévét kapcsolja be. Mert a könyvhétre úgy érdemes kimenni, hogy nincs tuti tippünk. Nincs bevált nevünk, divatos szerzőnk. Akkor értjük meg Supka Gézát a legjobban, akkor halljuk meg Kosztolányi dallamos hangját, ha hagyjuk magunkat beleveszni a forgatagba. A standok közti sikátorokba. Ha engedjük, hogy bármi megszólítson. Jó borító, eltalált cím, a kétségbeesés szélére sodródott szerző. A kivert kutya tekintet. És beleolvasni, beleolvasni, beleolvasni. Mintha az a mondat lenne az utolsó. Az egyetlen. Aztán szinte magától telik meg a kosár.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Molnár Vilmos, az egyik legjobb kortárs novellista könyvében olvastam, hogy
olyan jól kellene írni, hogy az olvasó megrendült és nem múló csodálatában azonnal utalja át a fizetését.
Persze az évek mennek, az ötletek fogynak, a papírlap sárgul, és a pénz csak nem akar megérkezni. Illúziók hullnak illúziókra. De amikor valaki a stand előtt állva, némi habozás után mégis átad valamennyit a fizetéséből (igaz, nem nekünk, hanem a csinos eladónak), akkor megint erőre kap a remény. Hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet elrontani. Történjen bármi, gördüljön bármilyen felhő az oroszlános kút fölé, jöjjön bármilyen politikus dedikálni a térre, oda nem illő gőggel, ezt a pillanatnyi cinkosságot senki sem veszi el tőlünk.
Ez a miénk. Idő, találkozás, könyv. A többit meg nyugodtan elviheti az ördög.
