|
| M. Schmidt János / Népszabadság |
A könyv némely jól eltalált életképéből úgy tűnik, hogy a két és fél képviselői éve voltaképpen egyetlen nagy anyaggyűjtő út volt.
Hiszed vagy nem, nem volt része az „írói programomnak”, hogy bekerüljek az Országgyűlésbe. Eszem ágában sem volt egyáltalán beülni, sőt, azt sem hittem igazán, hogy az LMP-nek volna esélye. Gondoltam, ha úgy 2-3%-ot elérnek, annak már van figyelemfelhívó jellege, jelzi, hogy baj van, sürgősen gondolkozni kell a megoldáson, és ebben segíteni szerettem volna. De az egyszer csak érdekelni kezdett, milyen belülről egy választási kampány. Amikor a választások éjszakáján összegyűltünk egy kisebb szobában egy-két üveg pezsgővel, rögtön szóltam is, hogy így indításként lemondok, de lebeszéltek. Akkor tudatosult bennem először, hogy ez most tényleg van, és eldöntöttem, hogy jó, rendben, egy darabig csinálom. Megnézem, milyen ott az ülés. Mármint nem a plenáris, hanem hogy a székben hogy esik ülnöm. Ennél merészebb ambícióim nem voltak, íróként más dolgok sokkal jobban érdekeltek, nem úgy mentem neki, hogy most majd jól megírom ezeket. Olyannyira, hogy még naplót is kevesebbet írtam, mint általában, elvonta a Ház az energiáimat, az időmet. Még csak nem is jegyzeteltem, vagy jóval kevesebbet a kelleténél.
Azzal hízelgek magamnak, hogy én voltam az egyetlen képviselő, aki ezt nem akarta
Állandóan volt valami, törvényjavaslatot olvasni, találkozni ezzel, beszélni amazzal, ide-oda utazgatás, önagyonülésezés, fárasztó, gyakran nyomasztó is. Nem nekem való, de közben meg borzasztó érdekes, és a kötelességtudat is munkált bennem, hogy ha már elkezdtem, csinálni kell – végig ebben a sajátos, ellentmondásos lelkiállapotban voltam. Szinte csak most múlt el, mégis alig tudom felidézni, hogyan, mivel is telt az idő. Azért, persze, ezt-azt észrevesz az ember a kollégáin, ha állandóan össze van zárva velük, egy idő után keletkeztek mindenféle feljegyzések egy-egy éles, erős szituációról, aztán egy ponton annyi lett belőlük, hogy eldöntöttem, most már mégis végigírom. Mások is annyit rágták a fülem, úgy döntöttem, legyen.
Miért nem való egy írónak a Parlament? Sok író ült már benne.
Alkati kérdés. Ők ezt akarták, Mikszáth nagyon akarta, Jókai komolyan pártpolitizált. Bennem nem volt ez meg, azzal hízelgek magamnak, hogy én voltam az egyetlen képviselő, aki ezt nem akarta. De ha csinálod, az akkor már más. Amikor focizom, játék közben egyéb identitásaim fölfüggesztődnek, azonossá válok azzal, ami a pályán történik, azonosulok a csapatommal, az ellenfelet le akarom győzni, függetlenül attól, milyen emberek, ha a legjobb barátaim, akkor is. Ez atavisztikus késztetés. Ám így focizni, halál komolyan, de amatőrként, mégis teljesen más, mint átlépni a profi ligába pénzért, hivatásszerűen. Nem minőségi különbség, inkább műfaji, hogy úgy mondjam. Nekem a profi foci nem tetszik. Nézem, csodálom, unom. Az amatőr futballban például egyszerűen nem lehet csalni, az azonnal tönkreteszi a játékot, úgyhogy mindenki bemondja, ha a kezéhez ért a labda, senki nem fetreng, ha nem rúgták fel. Ezt gyerekkorban mindenki megtanulja.
Föl sem merült, hogy a fideszeseken kívül más is focizzon
Egy darabig „csalunk”, aztán belátjuk, a dolog jellege beláttatja velünk, hogy nem éri meg. Győzni csalással nem édes – pedig a dolognak nem más, mint épp ez az édesség a tétje. A profiknál a csalás a játék, a cirkusz része. Ha fetrengek vagy kézzel beütöm, az én táborom díjazza, az ellentábor zúg és anyázik, igen, de az akkor is anyáz, ha azért fetrengek, mert ténylegesen fölrúgtak. Ott van a bíró, figyeljen oda! Ezzel a csalás, megtévesztés, demagógia, ígérgetés mintegy kivonódik az erkölcsi megítélés alól. Legalábbis ez a paradigma. A szokás, a norma. Így tartjuk normálisnak. Nekem ez gyárilag nem tetszik. Ha valaki nem csal profiként, az nagyon nagy dolog. Különleges. Különös. Kampányfőnökök lebeszélnének róla. Pedig csak a pártpolitikus fetreng, az államférfi nem, mivel ő is „szerelemből” csinálja. Honszerelem stb.
Sosem tapasztalt semmi őszinte játékörömöt, spontán megnyilvánuló „amatőr” derűt a parlamenti „profiligában”? Akkor mi motiválja őket?
 |
Versmaraton a József Attila-szobornál
M. Schmidt János / Népszabadság |
Az egyik legnagyobb rejtély számomra. A PASE (Parlamenti Sport Egyesület) például azért van, hogy a képviselők sportolhassanak. Mind. De föl sem merült, hogy a fideszeseken kívül más is focizzon. Rajtam kívül, mert én fogtam magam, odamentem és ott is maradtam. Egyszer-kétszer megjelent a jobbikos Szilágyi, jól is játszott, mégis elmaradt. Nem adtak neki labdát, mondta, mikor kérdeztem, hogy mi van. Én végigcsináltam, afféle kísérletként. Eleinte kissé nézegettek, méregettek, de úgy tettem, mintha semmi különös nem volna, végül is mi van, tudok focizni, nem? Aztán valahogy lenyeltek. És elég barátságosan is viszonyultak hozzám ezek a folyosón addig nekem még csak nem is igen köszöngető gyerekek. Régebben teljesen normális volt, hogy fociztak egymással szocik meg nemszocik, most elől nem fordul. Ez nagyon súlyos. Frusztráció és bizalmatlanság-halmaz, gyűlölködés, gyanakvás. Ücsörögnek a Parlamentben, a birodalmukban, övék a kétharmados hatalom, begörcsölnek, képtelenek bármiféle apró gesztusra. Állandóan kompenzálni nagyon fárasztó lehet. Szegények. Tényleg. Jóravaló lelkek, meg akarnak felelni, nekik se lehet jó így. A struktúrával van a baj, de az nem fog változni, amíg a magyarok kritikus tömege át nem látja a bajt valamiképp. A lehet más a politika szintagma ajánlat arra, hogy csináljuk másképp. Ez tetszett meg, de nagyon, ezért hagytam belesodortatni magam. Most is ugyanúgy tetszik. Dacára annak, hogy sokan utáltak és szekáltak, és akikkel együtt csináltam, szétmentek. Szerelmi viszony. És én hűséges vagyok.
Hogy lehet más, másmilyen a politikai osztály?
A politika a szabadság terepe a görögök szerint. Az oikosz, a ház, a gazdaság megvéd az időjárás viszontagságaitól, ott nem halsz éhen, és te vagy a főnök, a despota, de ettől még nem vagy szabad ember. Aki onnan nem jött elő, görögök lenézték. Végtelenül megvetették volna, ha valaki nem lesz gázemeléssel vagy rezsicsökkentéssel politizált volna. Szabad akkor leszel, ha veszed a bátorságot, kilépsz az agorára, és ott ágálsz. Részt veszel a polisz ügyeiben. A közösségi élet a jó élet, konkrétan idiótának tartották, aki nem ezt tette. A részvétel, az LMP egyik legfontosabb mondása, egyelőre hiánycikk, nemigen van hozzá bátorságunk. A nép visszahúzódik az oikoszba, örül, ha elvan. Boldog a bácsi a tévében, mert olcsóbb lett a villanyszámla – és ezt egyeseknek van pofájuk kihasználni. Pedig a részvételi demokrácia – a képviseleti, képviselői szerep, a pártpolitika „profizmusával” szemben – igazi felszabadító, lelkesítő amatőr foci, hogy visszatérjek a metaforámhoz. A szabadság felelősségét meg kell tanítani, mindig elmondom, ha tehetem, hogy szerintem minden az oktatáson múlik. Az tanulás és a kultúra presztízsén. Ha megtanuljuk a művészetet „fogyasztani”, rákapunk, mint valami drogra, az nagyjából meg is oldja az életünket.
Sokat idézi a dualizmus parlamentjének nagy figuráit, ha jól értem, kontrasztként, a mostaniak méltatlanságát kiemelendő. Nosztalgiája támadt? Köztük – literátus emberként – inkább otthon lett volna?
Ott kellett volna lenni, persze, hogy objektíven ítélhessünk. Kétségtelen, hogy távolról nézve a Pulszkyak látszanak a mikszáthi parlamentből, és hogy Orbán Balázs Hermann Ottóval karonfogva sétált a folyosón, Horvát Boldizsár pedig német verseket fordított magyarra a Házban, unalmas beszédek alatt. Innen nézve valóban siralmas a hanyatlás. Azt nem mondanám, hogy a magyar Parlamentben hülyék ülnének. Nagyformátumú figurák talán hiányoznak, viszont vannak remekül képzett technokraták, akiket semmi átfogó, a szakterületükön túlmutató dolog jobbára nem érdekel, nincs kulturális horizontjuk, meg sem engedhetik maguknak. Akiket politikusnak nevezünk, a pártemberek elsődleges célja, hogy benne maradjanak a hatalomban, a köz minden ügyét ennek rendelik alá. A kultúrának nincs lobbiereje, ennélfogva pedig kivonják belőle az erőforrásokat. Amitől még inkább csökken az ereje, ilyen egyszerű ez a logika. Például a hajléktalan- vagy a cigánylobbi is enyhén szólva gyenge, tehát a hajléktalanságot kriminalizálják, a cigányok problémáival pedig látszatintézkedéseken túl nem foglalkoznak. A kulturális szféra sem jó érdekérvényesítő, nem figyelünk egymás teljesítményére, a színészek nem ismerik az írókat, az írók a festőket, a festők a zenészeket, ők meg senkit. A manipulált politikai különbségek és a szakmai féltékenységek végképp lehetetlenné teszik annak az 50-100 ezer embernek az összehangolt fellépését, akik ebből élnek. A döntéshozók koncért odalöknek valamit saját klienseiknek, a kevés maradék fölött még erősebb a marakodás, így kevesebb a probléma velünk. A hatalomtechnikusok körüli töltelék, a sok mameluk örül, hogy képviselő, vidáman nyomja a gombot. Nem is a Pulszkyk, Trefort és Podmaniczky, Mocsáry és Thaly meg a mostaniak között van igazán kétségbeejtő különbség, hanem a dualizmuskori és a mai mamelukok színvonala közt. Az akkoriak mégiscsak ugyanannak a kultúrának a neveltjei. A mostaniak szimplán be vannak tojva, folyvást túl hangosan tapsolnak, rossz ütemben lelkesednek, zavarbaejtő, mennyire látványosan nem tudják, mi van. A górék nem is tartják fontosnak közölni velük.
Szőcs Géza és L. Simon László például minden kétséget kizáróan kultúremberek.
|
Kukorelly Endre akcióban
Móricz Simon / Népszabadság |
Szőcs kollégával bonyolult a viszonyunk. A nyolcvanas évektől nagyon sokáig nagyon jóban voltunk, az Irodalmi Jelen című lapban együttműködve sokat autóztunk együtt ide-oda, az én „politikus”-karrierem idején is beszéltünk olykor. De kétszer is belenyúlt a József Attila-díjakra vonatkozó szakmai döntésekbe. Ezt senki más nem csinálta. Utoljára Tóth Dezső kommunista kultúrkorifeus a Móricz-ösztöndíjakkal a nyolcvanas évek elején, pont amikor én kaptam volna. Akkor egyébként, mint a József Attila Kör elnökségi tagja, Csordás Gáborral együtt nem fogadtuk el az ösztöndíjat, ami durva anyagi érvágás volt, emlékezetes dolog számomra, azóta ilyesmire különösen érzékeny vagyok. Mikor először csinálta, megütött vele. Volt egy nyilvános levélváltásunk, aztán év végén találkoztunk a Vianban, úgy tűnt, meg tudtuk beszélni a dolgot. Mondtam is neki viccesen búcsúzáskor, hogy aztán nem ám belenyúlkálni a díjakba, Géza, baszd meg. Nem komolyan. Föl sem merült bennem, hogy tényleg megint megteszi. Aztán a következő évben még durvábban piszkált bele. Rejtély. L. Simonnal más a helyzet, őt is régóta ismerem, még főiskolás korában meghívott egyszer egy felolvasással egybekötött beszélgetésre, azóta barátságos a viszonyunk. Láttam, hogy komolyak a politikai ambíciói, nem tartom ezt rossznak, az irodalmat, művészetet belülről ismerők jó lobbistáink lehetnek. Csinálja is, nyilván saját korlátai között maradva. Nem mindig mondhatja, amit gondol. Sokat beszélgettünk privátim, és az azért eléggé más volt, mint amikor a plénum előtt szerepel.
Mivel járulhat hozzá az Országgyűlési divatok a szabadság felelősségének felvállalásához?
Nem tudom. A hatás, ha van, sosem direkt A művészeti életben, magában a művészetben is hemzseg a hamisság. Rémes, mi folyik néha egy színpadon vagy könyvnek látszó könyvekben. Mégis, ha valaki sokat olvas, sok zenét, sok képet, akkor az érzéke, képessége a fals gesztusok kiszűrésére kifejlődik. Mindenki ízlése fejleszthető, a szabadság utáni szomj fölkelthető, demokratikus érzékenysége kiélezhető. Ha elég szerencsém van, és minden jól megy, ez a könyv is tesz valamit ez ügyben.
