– Nem csak újrafordított egy vitathatatlan klasszikust, a Zabhegyezőt, de ráadásul Rozsban a fogót csinált belőle...
– Visszakérdezek: mit értünk klasszikuson? Az eredeti, 1951-ben keletkezett Salinger-könyvet vagy Gyepes Judit 1964-ben készült fordítását? Nem olyan ritka dolog az újrafordítás, számos példa akad arra, hogy egy-egy művet nemhogy ketten, de hárman-négyen is átültetnek ugyanarra a nyelvre, némi idő elteltével. Nemcsak klasszikus nagyregényeket, de verseket is. És persze a színházi újrafordítások sem ritkák.
Gondoljunk csak a Shakespeare-változatokra...
Emlékszem, mekkora megbotránkozást keltett, amikor Eörsi István a nyolcvanas években először merészelt hozzányúlni Arany János Hamlet-fordításához. Szerintem egyébként sem szorul különösebb védelemre egy prózai mű újrafordításának ténye, több mint hatvan évvel az eredeti regény születése, és több mint ötvennel az első magyar verzió után. Nem tudok olyan szabályról, miszerint egy mű egyetlen érvényes fordítással lenne csak elképzelhető.
– Kinek az ötlete volt, hogy újragondolják Salinger regényét?
– Az enyém. Az eredeti terv szerint nem én fordítottam volna,
hanem egy ismert magyar író, felkértük, vállalta is, ám a terv mégsem valósult meg, így hát visszahullott a fejemre a saját ötletem,
de nem mondom, hogy nem szívesen vállaltam a munkát. Amikor néhány évvel ezelőtt az Európánál kiadtuk A nagy Gatsbyt Bart István remek, az előzőnél tényleg sokkal jobb fordításában, a recenziók, ha jól tudom, nem sokat foglalkoztak azzal, hogy új szövegről van szó, nem keltett nagy feltűnést a dolog – talán azért, mert az új fordítás is A nagy Gatsby címmel jelent meg. Úgyhogy azt gondolom, a mostani furcsálkozást sem annyira az új verzió hírének ténye, hanem a cím megváltoztatása válthatta ki.
– Mi volt a baj a Zabhegyezővel?
– Már kamaszkoromban sem nagyon értettem, miért ez a címe magyarul... Ha megnézi a más nyelvű változatokat, azt láthatja, hogy a legtöbb esetben ragaszkodnak az eredeti cím „szó szerinti" fordításához.
Persze a magyaron kívül is vannak kivételek, a francia cím például Szívcsapdát, illetve Szívrablót jelent, az olasz változat pedig Az ifjú Holden címet viseli.
Már ez a két példa is jelezheti, mennyire feladta a leckét az eredeti The Catcher in the Rye. Az angol anyanyelvű olvasó persze tökéletesen érti. A catcher egy poszt a baseballban, a fogójátékost hívják így, aki elkapja a labdát, ráadásul a regényben ez nagyon fontos szimbólum: Holden Caulfield ereklyeként hordozza magával elhunyt kisöccse baseballkesztyűjét.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Az eredeti cím ezen felül egyszerre Burns-idézet és egy angolszász gyerekmondóka részlete is, olyasmi, mint nálunk a lánc-lánc-eszterlánc vagy a boci-boci-tarka. Egyáltalán nem hibáztatható tehát, aki másfelől közelíti meg a címkérdést, mert mit kezdjen az eredeti cím tükörfordításával az az olvasó, akinek sem a baseball-posztok, sem a Burns-vers, sem pedig a gyerekmondóka nem ismerős? A kérdés még akkor is áll, ha tudjuk, hogy a mű egyik fejezetében, amikor Holden a kishúgával beszélget arról, hogy mi szeretne lenni a világban, feloldódik a probléma. Az az ember akar lenni, aki a rozsmezőn szaladgáló és valamiféle elképzelt szakadék széléhez túl közel kerülő gyerekeket elkapja. Megmenti.
Ha a fordító ettől nagyon elütő, szabadabb címet akar, de azt ugyanebből a fejezetből akarja eredeztetni, akkor az ügyeskedése könnyen abszurdba fordulhat. A címkérdéshez még: a hatvanas évek elején vagyunk az első magyar változat megjelenésekor.
A vasfüggönyön támadt ugyan egy akkora rés, hogy egy ilyen könyv átfért rajta, ugyanakkor viszont érezni vélem az akkori kultúrpolitika hangulatát is abban, hogy éppen ez lett a címe magyarul.
Nem szép dolog megbukni az iskolában, meg csellengeni, hát milyen fiú az, aki ilyeneket csinál...
– Meg még káromkodik is...
– Nem vitás: Kukutyinban zabot hegyez. Ennek kapcsán eszembe jut még Osborne darabja, a Look Back In Anger, ami először Dühöngő ifjúság volt magyarul – Nádasdy Ádámnál viszont már Nézz vissza haraggal. Vagy ott van a Rebel Without A Cause – ennek a filmnek nálunk Haragban a világgal lett a címe, ami kvázi helyre teszi James Deant, aki nemcsak léháskodik itten, de végül még meg is öli magát... Ezzel persze nem állítom, hogy Gyepes Judit a Zabhegyezővel direkt kijelölte volna Holden Caulfield helyét és szerepét a fejekben, ráadásul egy valóban jó fordításból, akármi legyen is a cím, mindenképpen kiderül, hogy kicsoda valójában ez a fiú.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Mi indította mégis arra, hogy újrafordítsa a regényt? Nem szerette a Gyepes-fordítást?
– De, szerettem. Csakhogy azóta valami nagyon megváltozott. És nem a szlengre gondolok.
Az irodalom nyelve változott meg, szőröstül-bőröstül.
Annak idején mindenki, az író meg az olvasó számára is nyilvánvaló volt, hogy az irodalom nyelve: más. Bizonyos szavakat nem írunk le. A mondatokat, ha lehet, rendesen befejezzük. Nem ismételjük a szavakat nyakra-főre. Trágár szavakat nem használunk. Ilyesmik. Nem a szleng vagy a cím miatt éreztem úgy tehát, hogy újra le kell fordítani a könyvet, hanem például azért, mert azóta végbement a posztmodern fordulat ebben az irodalmi nyelvben, közelebb tudunk kerülni a beszélt nyelvhez.
– Milyen nehézségekkel nézett szembe munka közben?
– Először is el kellett döntenem, megpróbálkozzam-e a lehetetlennel, vagyis, hogy úgy teremtsem-e meg retrospektíven ezt a kamasznyelvet, hogy ne legyenek benne anakronizmusok egyáltalán, a főhős ne használjon olyan szavakat, amiket akkoriban még nem használhatott. Ezt elég gyorsan elvetettem.
Siker a fiókban
A 2010-ben elhunyt Jerome David Salinger 1951-ben robbant be az irodalomba a Catcher in the Rye-jal, ezután „mindössze" egy elbeszéléskötetet és négy kisregényt, és néhány novellát jelentetett meg, 1965-ben pedig szinte teljesen visszavonult a világ elől, új művel nem jelentkezett, 1980 óta interjút sem adott. Az írást azonban nem hagyta abba, instrukcióinak megfelelően 2015-ben kezdődik meg a hátrahagyott, kiadatlan művek publikálása. Állítólag legalább öt kötetről van szó, amelyek közül az egyik Seymour Glassról szóló történeteket tartalmaz, egy másik elbeszélésben pedig a Caulfield család viselt dolgairól van szó. Ha valóban jön idén új, illetve eddig fiókban maradt Salinger-regény, az egészen biztosan a nemzetközi könyvpiac egyik legnagyobb sikere lesz.
– Miért?
– Minden fordítónak lehetősége van eldönteni, melyik viszonyt próbálja meg rekonstruálni, ha régen írt könyvön dolgozik. Azt a viszonyt, ami az eredeti mű szerzőjét az eredeti korabeli olvasókhoz kötötte, vagy pedig azt, ami egy mai olvasó és egy régi könyv között elképzelhető. Én az utóbbi mellett döntöttem. Ha egy ókori dráma szereplői gond nélkül használhatnak olyan magyar szavakat, amelyeket Kazinczyék alkottak meg a nyelvújításkor, akkor miről is beszélünk?
Miért ne mondhatná Holden 1949-ben New Yorkban, hogy „behalok?" Szerintem nincs gond az ilyen anakronizmusokkal. Kegyes csalásról van szó
annak érdekében, hogy a mai olvasó magára ismerjen a műben. De tényleg nem a szavak a fontosak. A fordító egyébként sem szavakat, hanem szöveget fordít, a szöveg legkisebb egysége pedig a mondat.
– Akkor mi az, ami különösen fontos? Máshogy: mi a legfontosabb?
– A lényeg a szöveg élőnyelvi sodrása. Valamint az, hogy Salinger regénye igazi irodalmi alapmű. Messze túlmutat egy sima kamaszregényen, de még azon is, hogy a beatkorszak egyik felütéseként tartják számon. Ez egy olyan alapmű, mint a Törless iskolaévei Musiltól, vagy az Iskola a határon Ottlik Gézától.
Ugyan, kinek jut eszébe ma úgy olvasni az Iskolát, hogy az milyen fontos adalék a kamaszok lélektanának tanulmányozásához? Az alapművek nem ilyesmikről szólnak, hanem arról, hogy miért is vagyunk a világon.
Ilyen szempontból tehát tökéletesen mindegy, hogy a főhős flipperezik-e, mint az eredetiben, vagy rexezik, mint a Gyepes-verzióban. Ezek nem számítanak. Arra ismerhetünk rá a regény olvasása közben, hogy a felnőttek világa képmutató. Hogy a világ szemét, és jó lenne fellázadni ellene. És arra kérdezhetünk rá magunkban, hogy hogyan is kell csinálni ezt a lázadást.
