Megértettem, hogy nem kell annyi mindent magunkkal vinni innen. Nem kell. Aminek törnie kell itt, az törjön, aminek vesznie kell, vesszen. Csak legyünk rajta túl minél hamarabb. Ha mágikus gondolkodású volnék, a fehér mágiára gyanakodnék: dolgaink törnek, mert törni akarnak. Életünk örvénye a pusztító démon, s most megmutatja magát, az erejét fitogtatja. De ennél racionálisabb vagyok, s azt gondolom, tudattalanul talán éppen mi magunk segítjük elő a mindennapi pusztulást, honpolgárok. A zsigereinkben érezzük, hogy lassan mindennek vége, s ideje megtanulnunk, hogy mindent nem lehet magunkkal vinni a következő életünkbe. Mostanában könnyebben kicsúsznak hát kezünkből a dolgok. Már nem ragaszkodunk annyira. Már nem kötődünk, már nem ügyelünk oly gondosan a szoros illesztésre.
 |
| Konyhás István / Népszabadság |
De hát mihez is kellene most, az utolsó napokban ragaszkodnom Debrecenben?
A debreceniség, mint olyan, igen kemény dió, amely a nem idevalósiaknak alighanem örökre feltörhetetlen marad. A „debreceniség” csak azok számára elérhető, akik ide születnek, s ebben az értelemben az „ideszületés” persze messze nem a „születési helye” rubrikát jelenti. Született debrecenivé válhat az a „jöttment” is, aki innen ötszáz kilométerre látta meg a napvilágot – feltéve persze, ha meg akar felelni különböző íratlan szabályoknak. Én nem akartam.
Azt tapasztaltam, hogy a született debreceni arról ismerszik meg, hogy hitvalló: folyton hitet tesz Debrecen városa mellett, s ezt a szokását nem külső, hanem belső kényszerből űzi. A debreceni hitvallás hivatkozási alapjai elsősorban a református iskola, ideális esetben iskolázottság; továbbá a több évszázados protestáns hagyomány tisztelete, akármi legyen is az; a provinciális büszkeség, sőt felfuvalkodott cívis gőg; s nem utolsósorban a „pusztába vetettség” élménye, amely a született debreceniben alapvetően a hazafiság megélésével azonos.
A város „pusztában való” létezése és megmaradása ugyanis túlmutat a földrajzi elhelyezkedés szimpla koordinátáin, a hortobágyi síkhoz is csak érintőlegesen van valami köze. Inkább olyan metafora ez, amely a XIX. században megszületett magyarságeszményben gyökerezik, és a debreceni hitvalló számára mindig remek alkalmat jelent a melldöngetésre. Merthogy a cívis polgár első számú jellemzője az én szememben éppen az, hogy melldöngető: büszkélkedik vele, hogy Debrecen a kivételes tehetségű Csokonaik szülővárosa, de igyekszik nem gondolni arra, hogy a kivételes tehetségű Csokonaikat szellemileg tán éppen ez az elvakult debreceniség, önhittség, magába fordultság öli meg.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
A másik vádpont természetesen a „komcsiság”: ha a Népszabadságnak dolgozol, akkor „büdös komcsi” vagy. Debrecenben a Fidesz gyakorolja a hatalmat, természetes tehát, hogy ha egy újságíró Kósa Lajost bírálja, akkor ezáltal indirekt módon az ellenzék malmára hajtja a vizet. Ám Debrecenben ez a törvényszerűség éppen a visszájára fordult: az általános vélekedés szerint egy újságíró nyilván csakis azért bírálja Kósa Lajost, hogy ezzel az ellenzéket segítse. Az föl sem merült, hogy az újságírót az igazságérzete és a témaérzékenysége vezérli, nem pedig a pártpreferenciája.
Ahogy teltek az évek, úgy lett mindez egyre elviselhetetlenebb. A korábbi években is léteztek körülöttem falak, olyan akadályok, amelyeknek a létezését egy Fidesz-hű, Kósa-párti közéleti ember el sem tudja képzelni. Korábban e falakon át lehetett látni, olykor át lehetett kiabálni, sőt egyes szakaszokon át is lehetett bújni. De idén megszilárdult a rendszer. A falak ma már átláthatatlanok, s reménytelenül időtállónak tűnnek. Elég volt ebből.
Megkérdezték tőlem az elmúlt hetekben, hogy mi az, ami Debrecenből hiányozni fog.
Elmondom.
Hiányzik majd a Nagyerdő, nagyon szerettem sétálgatni ott. A Parkerdőben a Leveles csárdában üldögélni nyaranta korsó sörökkel, majd átsétálni a Csónakázótóhoz, amely kicsi volt, csúnyácska, öreg, de szerethető, üde folt. Milyen kár, hogy a Parkerdőt az utóbbi pár évben sikerült meggyalázni egy Wass Albert-szoborral, a Csónakázó-tavat pedig eltúrták, hogy a helyére mélygarázst építsenek, s „ködszínháznak” nevezett szökőkutat. Megszerettem a Hal közt is, a Simonffy utca hangulatos terecskévé öblösödő szakaszát, amely legalább a belvárosban városias jelleget kölcsönöz ennek a nagy falunak.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
Rajongtam a Modemért, az Antal–Lusztig-gyűjteménynek otthont adó galériáért, ahol világszínvonalú tárlatokat lehetett látni; milyen kár, hogy a Modem virágzásának rövidesen véget vethet a megszűnő önállósága. Minden évben izgatottan vártam az irodalmi napokat, mert a színvonalra garancia volt az Alföld folyóirat szerkesztőgárdája, s a Debreceni Egyetem jó néhány irodalmára. Lelkesedtem a színházi Deszka Fesztiválért, ahol először láttam Pintér Béla társulatát; milyen kár, hogy Vidnyánszky Attila olyan trágár módon sértegetett, hogy a távozásáig be nem tettem a lábam a színházába. S milyen kár, hogy a Fidesz sorsára hagyta a Csokonai Színház és a Latinovits Színház épületét, majd rákente az egészet az előző kormányokra.
Milyen kár, hogy az elmúlt években a kultúrára szánt forrás jelentősen csökkent, bármit hazudik ennek ellenkezőjéről a városi propaganda. Egy leszakadófélben lévő ország kizárólag az oktatás és a kultúra révén képes kitörni a gödörből, nem pedig stadionok építésével – ennek dacára Debrecenben idén 12 milliárdos stadion épült, míg a kulturális létesítmények lassan elvéreznek. Történelmi távlatban nem az a fontos, hogy Orbán Viktor kormányoz-e vagy Gyurcsány Ferenc, hanem az, hogy a mindenkori hatalom mennyit költ a kultúrára és az oktatásra, s vegzálja-e vajon a szellem embereit, vagy hagyja dolgozni őket – ez ócska közhely. De közös szégyenünk, hogy ma is aktuális.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
Hiányozni fognak a debreceni barátaim, akik értelmet adtak a mindennapoknak. Nincsenek sokan, ezért nagyon megbecsülöm őket. Általuk értettem meg, hogy egy várost nem a falai, a terei, az épületei minősítenek, nem is a múltja, a pénze, a hírneve vagy az ilyen-olyan imázsa, hanem elsősorban azok, akik miatt szívesen gondolunk rá vissza – feltéve, ha vannak.
S persze hiányoznak majd az olvasóim, akiktől figyelmet, sőt szeretetet kaptam. Végső soron ez tartott életben. Meghálálni nem tudom, amivel kitüntettek – de nagyon köszönöm.
(A cikkhez annyit hozzá kell tennem, hogy most "csak" Debrecentől és a debreceni témáktól búcsúztam el. Hamarosan Franciaországba költözünk, a Kétfejű veréb című, keddenként megjelenő tárcasorozatomat onnét folytatom, s időnként lesznek más tárcáim, riportjaim is. Minden jót.)
