Ülök a gép előtt, nyomkodom az F5-öt, hátha. Negyedórányi megszállott frissítgetés után – ugye, nem igaz! ugye, csak feltörték a honlapját! – szép lassan körvonalazódik a torokszorító gondolat: nem kamu. David Bowie halott.
hirdetés
David Bowie 1947–2016 Brad Rickerby / Reuters
Itt az irányítótorony, Tom őrnagy, vegye be szépen a fehérjetablettáit, sisakot fel, és cáfoljon! Mondja sokat sejtető mosollyal, hogy bedőltünk, már megint bizarr játékot játszik velünk, s negyednapon feltámad, akár a néhány napja megjelent lemezén megénekelt Lázár... Tom őrnagy, hall bennünket?
David Bowie 1947. január 8-án született Londonban, de tudjuk, hogy ez marhaság, hiszen valójában egy másik bolygóról érkezett közénk. Partizán volt, aki kaméleonként változtatja külsejét, közben saját, éppen aktuális képére formálta a zenei stílusokat. „Nem vagyok próféta (...), csak egy halandó szuperhősi potenciállal" – énekelte 1971-ben, mintegy cáfolva is önmagát. Hát dehogynem volt próféta! Szövegeivel fényévnyi távolságból szólt a hetvenes évek elvágyódóihoz, minduntalan divatot teremtett, feminin megjelenésével újradefiniálta a férfiasság fogalmát.
Őrült, aki arra vállalkozik, hogy egyetlen cikkben összefoglalja jelentőségét. Nem mérhető a díjak és aranylemezek, a feldolgozott Bowie-dalok számán. Ha azt nézzük, az utóbbi ötven évben hányan táplálkoztak az életművéből, közelebb járunk az igazsághoz. Mert nem túlzás: Bowie és alteregói – a sovány fehér herceg, Ziggy Stardust és a többiek – kiforgatták a négy sarkából a popkultúrát.
Bowie ott van már – és ott is marad – mindenhol, mindenben: féltve őrzött lemezeken, felkarokra tetoválva, múzeumok falán, az elrontott és újrakezdett Nirvana-videóban (The Man Who Sold the World), az Under Pressure-ből lopott Vanilla Ice-slágerben, a Cat People köré épített Becstelen Brigantyk-jelenetben. Ott van minden egyes türkiz szemhéjpúderben, a nyolcvanas évekből ránk maradt, tépett, vörös frizurákban a hetes buszon, a szombati buli hanyag csípőmozdulataiban, valamennyi extravagáns szabású öltönyben és magas talpú férficipőben, amellyel a világ színpadain valaha is taktust ütnek majd.
hirdetés
Itt most egy lemezkritikának kellene állnia: a négy napja megjelent Blackstar című, huszonötödik Bowie-lemez recenziójának. Pozitív volna: az utolsó ajándékként készített hétszámos album friss, izgalmas, asszociatív. A hétfői halálhír után pedig döbbenetesen, szívszaggatóan tudatos. Minden összeáll: az albumcím, a szimbolika, a szövegek, a két nyomasztó videoklip.
Ziggy Stardust, 1972
Bowie jó váteszhez méltón megénekelte, mi történik vele: „Nézz fel az égre, a mennyországban vagyok / A sebeim láthatatlanok." A címadó dal klipjében még egyszer, utoljára feltűnik Tom őrnagy: szkafanderében csupán egy csontváz maradt. A drágakövekkel ékesített koponyát vallásos áhítattal imádják a rajongók, a fej nélküli csontváz pedig tovább lebeg az űrben az idők végezetéig.
„Fekete csillag vagyok" – énekli a művész –, kihunyt, de mindannyian tudjuk: a fizika törvényei szerint fénye még hosszú-hosszú ideig látható bolygónkról.
Ahogy egy twitterező tökéletesen összefoglalta: a Föld 4,543 milliárd éves, és nekünk megadatott, hogy abban a korban élhettünk, mint David Bowie. Ahogyan maga is megénekelte: porból lettünk, porrá leszünk. Csillagporrá.
