Habár a szerző nem győzte hangsúlyozni, hogy három-négy gyerek esetén már teljességgel méltányolható, ha az anya – akár csak időlegesen is – a háztartásbeli státuszt választja, sőt nem rejtette véka alá az afféle problémák meglétét sem, mint hogy a 12 hetes szülési szabadság letelte után sok asszony szembesül a bölcsődei férőhelyek szűkösségével vagy a pénzért igénybe vehető segítség költséges voltával, példaképül mégiscsak dr. K. L.-nét állította olvasói elé.
A „fiatalos, negyven év körüli" dr. K. L.-nét, aki miközben életet adott hét gyermeknek, és tisztességben, boldogságban felnevelte őket, szerzett négy diplomát, hogy végül adjunktusként irodalomtörténetet adjon elő az egyetemen. Meggyőződését pedig így fogalmazta meg: „Átmenetileg az volt az elvem, hogy a feleség, ha szükséges – s amíg a gyerekek kicsik voltak, szükséges volt – tegye félre a saját ambícióit. Különösen, ha nagyon hisz a férje tehetségében – és én nagyon hiszek – tegyen meg mindent azért, hogy a férje munkája legyen zavartalan."
Mindezzel együtt önök persze joggal teszik fel a kérdést, hogy mi célt szolgálhatott A jó feleség című tankönyv. Vajon miért írt Kallós Ilona szerkesztői felügyeletével a népes szerzőgárda egy tekintélyes terjedelmű, valóban tankönyvszerű munkát, amelyben az ismerkedéstől a házasság során adódó mindennapi feszültségek oldásáig és a gyermekáldás megtervezésétől a megcsalatás megelőzéséig kalauzolták a magyar lányokat és asszonyokat?
A válasz alighanem a 139. oldalon rejlik, a Megdöbbentő számok című fejezetben. Ebben leírják ugyanis, hogy míg a harmincas években átlagosan 5600 házasságot bontottak fel esztendőnként, addig az ötvenesekben rendre tízezer fölött volt a válások száma, ráadásul emelkedő tendenciát mutatott: 1957-ben több mint 17 ezer házasság végződött bontóperrel. Különösen Budapesten volt aggasztó a helyzet, mert a válások csaknem felére a fővárosban került sor.
És ha még csak ez lett volna a gond! De – habár az ilyen értelmű statisztika közlésétől a könyv már óvakodott – tagadhatatlan volt az is, hogy a megkötött házasságokban egyre kevesebb gyerek született. Azt követően, hogy 1956 véget vetett a művi terhességmegszakítás tilalmának, és eltörölte a húsz évnél idősebb, gyermektelen férfiakra és nőkre kivetett, a jövedelem négy százalékában meghatározott adót, mind többen döntöttek úgy, hogy előbb megteremtik házasságuk anyagi alapjait, esetleg tanulnak, előbbre jutnak a munkahelyükön, és csak aztán vállalnak gyermeket. (Nem véletlen, hogy miközben a könyv orvosszakértője ismertette az abortusz menetét, és leszögezte, hogy „tisztára tudatlanságból ered, hogy egyesek a megszakításhoz a gyógyszeres beavatkozást is elegendőnek tartják. Az egyetlen biztos módszer a méhkaparás", hangsúlyosan ejtett szót a művi vetélés veszélyeiről is. Végül így fogalmazott: „A fogamzást előzetes védekezéssel kell elkerülni, mert a legkellemetlenebb óvszer is kellemesebb, mint
a műtét.")
|
„Próbáljuk elgondolni, kielégít-e bennünket öt év, tíz év múltán is, ha a fiú nem tud másról beszélni, csak kedvenc futballcsapatának győzelmeiről"
Bartók István / FORTEPAN |
A könyv egyébként nemcsak dr. K. L.-né mindennapjaiba, hanem a kor celebritásainak életébe is engedte belesni olvasóit. Berky Lili, Sárdy Jánosné és Papp Lászlóné is mesélt házassága hétköznapjairól, míg szolid ellentétként Torbágyi Kálmánné kötőgyári élmunkás az otthoni munkamegosztás műhelytitkait osztotta meg a fiatalasszonyokkal. Ezeket a vallomásokat olvasva – remélhették a szerzők – a hétköznapi feleségek is megértőbbnek mutatkoztak a hétköznapi férjekkel, amikor mondjuk „szeretnek cipőstül leheveredni a rekamiéra, elfelejtik a leveleket bedobni, a könyvet kihajtva teszik le, és a fürdőszobában felejtik, a szappant következetesen a mosdónak arra az oldalára teszik, ahol nincs szappantartó, elvesztik a telefonszámlát, lerántják a csipkefüggönyt, hamut ejtenek a szőnyegre". Közben meg ők maguk is jobban odafigyeltek, hogy lakásuk mindig csinos legyen – ilyenből „férjurad nem fog elvágyódni a kocsmába" –, és véletlenül sem alkalmazták a „papuccsá kényelmesült cipőt, sem a kifakult, foszladozó, egykori nyári ruhából háziruhává előlépett holmikat".
Sőt megjegyezték azt is, hogy bár általános vélekedés szerint „könnyű a magányos nőnek csinosnak lenni", azért „otthon is alkalmazhatunk arcpakolást, de ehhez az eszközhöz okos asszony csak olyankor folyamodik, amikor férje értekezleten ül".
Ne higgyék azonban, hogy pusztán habitus és lelki ráhangolódás kérdése volt, kiből válik „jó feleség" 1958-ban. Arra bizony anyagilag is fel kellett készülni: takarékoskodni, felruházkodni, háztartási kellékeket vásárolni, és persze drukkolni, „hátha segít a lottó vagy valamelyik kisorsolt békekölcsönkötvény". Száz tételnél is hosszabb volt az a lista, amelyben a szerzők a háztartás nélkülözhetetlen kellékeit sorolták fel. A fazekak, lábosok, tálak és serpenyők mellett szerepelt rajta egy-egy hús-, dió-, mák- és kávédaráló, mozsár és habverőüst, mosóteknő és ötliteres vízmelegítő fazék is, valamint vajtartó, zsírosbödön és nejlon abroszvédő.
|
„Az első kérdés: tudunk-e őszintén érdeklődni a kiválasztott férfiú munkája iránt? S hasonlóan: őt érdekli-e a mi munkánk?"
Szent-Tamási Mihály / FORTEPAN |
Nos, ha lett lakás – pláne, „ha valakinek olyan nagy a szerencséje, hogy több lakószobája" volt –, és a gondos tervezésnek köszönhetően praktikus, modern tárgyakkal be is tudta rendezni, sőt képes volt összeegyeztetni a háziasszonyi teendőket a kereső foglalkozással, akkor már tényleg nem sok akadály állhatott a boldogsága útjába. Ha csak az nem, hogy „nem fejlődött", és „a nyelveket tanuló, egyetemi jegyzetekkel bíbelődő férj szellemi igényeit előbb-utóbb" nem tudta kielégíteni a feleség, aki „csak a gyerekekről, a bevásárlásról, a főzésről, a házi pletykákról" tudott beszélni. Ilyenkor állt elő az a fenyegető helyzet – festette le plasztikusan a könyv –, hogy a férj a munkahelyén igyekezett megtalálni „az ő gondolatköréhez illeszkedő társat". Esetenként éppen egy „lógó hajú, szemüveges tudóskisasszonyt", gyakrabban „a feleségnél nem minden esetben műveltebb, de az esetek 90 százalékában fiatalabb és 105 százalékában ápoltabb, gondozottabb" nőt.
|
„Ellentétes világnézetű emberek – különösen ha mindkettő kiforrott, többé-kevésbé megállapodott egyéniség – ne kössenek házasságot!"
Kurutz Márton / FORTEPAN |
A mű egyébként nemcsak idézgette a riasztó válási statisztikákat, hanem egy hosszú fejezetben a bírósági tárgyalótermekbe is elkalauzolta olvasóit, hadd ismerjék meg a tipikus eseteket és az ítélkező bírók dilemmáit. Megtudhatták, hány esetben vezet a házasság romba dőléséhez, ha felelőtlenül, túl fiatalon vagy elviselhető lakáskörülmények híján kötik meg. (Bár a könyv elismerte, hogy „a fiatal lányok életében van egy időszak – leginkább 16 és 20 év között –, amikor a legszebb álom: a karikagyűrű", hangsúlyosan idézett egy bírót, aki „túl alacsonynak tartja a nagykorúság 18 éves korhatárát".)
Végül pedig elmesélték az egykori egyetemi évfolyamtársak, Gábor és Vera történetét, akiknek bár szép lakásuk és egészséges, remek gyermekeik is voltak, mégis a bíróságon kötöttek ki. Történt ugyanis, hogy Gábort vidékre helyezték, és a munkanapok magányos estéin megismert egy leányt, akivel egymásba szerettek. A bíróság a peres felek meghallgatása után azonban kijelentette, hogy „a társadalomnak a családot kell védenie, nem pedig a házasságon kívüli szerelmi kapcsolatokat". A szüleiket „a rajongásig szerető" gyermekek érdekeire hivatkozva úgy döntött, hogy a házasság „ha kell, bizonyos áldozatok árán is fennmaradjon". A bíró megnyugtatta az olvasókat: „ha a férj majd látja, hogy új szerelmét nem veheti el feleségül, viszonyukhoz a társadalom nem adja szentesítését, idővel lehiggad".
A jó feleség pedig, így gondoljuk legalábbis oly sok év távolából, ezt már guggolva is kibírta.
