A European Journalism Centre által szervezett brüsszeli beszélgetések nagyon jól érzékeltették, hogy az Európai Unió előtt tornyosuló kihívások legfőbb tényezője a globalizáció, amelynek folyamata nem áll meg.
Az európai kormányok a válság előtt nem vettek tudomást a hatásokról, nem alkalmazkodtak versenyképességben, bérekben, szabályozásban. Kivéve persze a svédeket, meg Németországot, amely Gerhard Schröder miniszterelnöksége idején a Hartz-reformok révén úgy növelte a német gazdaság versenyképességét, hogy leszorította a béreket. A közös valuta övezetében a többiek már nem tudták az árfolyam igazítása révén olcsóbbá tenni magukat, az egyéb kiigazításoktól meg politikai okokból vonakodtak.
A mélyebb integráció nem egy alternatíva a sok közül, hanem az egyetlen eszköz a kudarc elkerülésére és a helytállásra a globalizációban
Ma már akad, aki egyenesen eredendő bűnnek tartja az euró bevezetésekor kialakított rugalmatlan szabályrendszert. De ennek most folyik a korrekciója, s igenis kedvező a hozadéka. Legalábbis a pénzügyminiszteri tanácsban ma már őszinte és nyílt viták zajlanak, a tárcavezetők egymás költségvetési terveit bírálják, hiszen az nyilvánvaló, hogy a kölcsönhatások erősek. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a nemzeti büdzsék tervezetét előbb mutatják be Brüsszelnek, mint nyújtják be a helyi parlamentnek vitára.
Ebből persze az is következik – s az európai parlamenti választások eredményének ez is egyfajta értékelése –, hogy azok a politikusok, akik hazai választóik előtt kevesebb Európát követelnek, Brüszszelben simán megszavazzák a többet.
Nehéz persze megmondani, mi a kevesebb és a több Európa-tartalma, de az bizonyosnak látszik, hogy az európai polgárok – tudatosan vagy tudat alatt –, a jóléti állam megőrzését szeretnék elérni, de fenntartható módon, hogy Európa állja a versenyt a folytatódó és olykor félelmeket szülő globalizációban. Az eredendő bűn vezeklése és jóvátétele során azonban olyan bonyolult rendszer jött létre, hogy ma már képtelenség az uniós állampolgároknak elmagyarázni az eljárások folyamát. A brüsszeli gazdasági fórumon erre mutatott rá Reza Moghadam, az IMF európai osztályának igazgatója.
 |
A svéd kalapos király
Reuters |
A maastrichti szerződés gyenge pontjaira szerinte is rávilágított a válság. A krízis előtti kedvező időszakban például nem képződtek fiskális tartalékok, túl nagy hangsúlyt fektettek a tagállamok az egyébként rugalmatlan nominális célokra, de betartásukat nem kényszerítették ki.
A mai rendszer körültekintőbb és finomabb, de rendkívül összetett. Fő célnak az államadósság GDP-ben kifejezett értékét kellene tekinteni. Annak idején azért találták ki a nemzeti össztermék három százalékában maximált költségvetési deficitszabályt, hogy a GDP hatvan százalékán stabilizálják az államadósságot évi ötszázalékos nominális növekedést feltételezve. Ám a növekedési képesség megcsappant, s ha évi háromszázalékos a nominális bővülés, akkor az államadósság inkább a GDP száz százalékán állapodhat meg. Az új cél kijelölése mellett a legfontosabb teendő nyilván a közberuházások serkentése, de uniós pénzből.
Ugyanezt mondta a beszélgetések során a befolyásos brüsszeli agytröszt igazgatója, Guntram Wolff is. Tarthatatlan szerinte, hogy az EU a költségvetésének nyolcvan százalékát „a múltra költi”, s nem a jövőre. A mezőgazdaságba és a strukturális alapokba nyomja a pénzt, s nem a kutatás-fejlesztésbe, vagy mondjuk a szupergyorsvasút-hálózat kiépítésébe. A bökkenő az, hogy – ellentétben az Egyesült Államokkal –, egyszerre kell lefolytatni a vitát az európai alkotmányos berendezkedésről és a közös gazdaságpolitika részleteiről. A kettő szorosan összefügg, nem lehet egyiket a másik elé helyezni.
El kell dönteni, mi legyen az alapszerződéssel, milyen legyen az eurózóna tagjainak és a kívül maradóknak a kapcsolata, hogyan lehetne a valutaövezetben közös államkötvényt kibocsátani, csökkenteni a bizottság feladatait, a 28 biztost kevesebb feladat szerint klaszterekbe terelni.
Két másik agytröszt, a German Institute for International and Security Affairs és a German Marshall Fund of the United States közös elemzésében arra a következtetésre jut, hogy Németországnak létérdeke az euró és az EU egyben tartása és stabilizálása, ehhez mélyebb integrációra – de nem Európai Egyesült Államokra – és demokratikus legitimációra van szükség. A mélyebb integráció nem egy alternatíva a sok közül, hanem az egyetlen eszköz a kudarc elkerülésére és a helytállásra a globalizációban. Az utóbbi években e kérdések végig ott lappangtak a viták mélyén, de most mintha elemi erővel törnének a felszínre.
Brüsszel, 2014. június
