 |
A magyar tipográfia megkerülhetetlen betűi
Teknős Miklós |
Idegennek tetsző szakmai instrukciók sora követte egymást. Csak éppen az volt egészen világos, milyen érzelemgazdag, alázattal és tisztelettel teli üzenet zárja a könyvet.
Ez persze érthető a karrier ismeretében.
Haiman a gyomai Kner és a budapesti Hungária nyomdában ismerkedett meg a miliővel, amely egész életére elvarázsolta.
Vezette később a céget, majd irányította a nyomdaipari trösztöt, hogy aztán 1967-től egészen 1983-ig, azaz nyugdíjazásáig a Magyar Iparművészeti Főiskola typo-grafikai tanszékét igazgassa. Kapott megannyi díjat, a hazai nyomdászati kultúra legjelesebb képviselői között tartották számon.
A mestertől már az is kivételes bravúr volt, hogy győztesen harcolt meg a történelemmel.
Hogy az utóbbi mit jelent, azt egészen pontosan aligha tudjuk elképzelni. Ezt csupán abból sejtem, hogy megannyi idős kollégám hihetetlen, párás szemmel előadott történetét hallgattam végig a hírlapírás hőskoráról, s e sztorik többségének főszereplői a zseniális nyomdászok voltak.
És ez, ugye, csupán a lapkészítő részleg, amely persze Haimannak sem volt ismeretlen, mert egy időben részt vett az Esti Kurir tördelésében. Ám művészete a kötetekkel teljesedett ki.
– 1440-től 1940-ig keveset változott a könyvnyomtatás módja, ám azt követően évről évre megújult a technika, Haiman György pedig képes volt lépést tartani az elképesztő fejlődéssel – mondja Maczó Péter iparművész-tipográfus, a korábbi kollégák egyike.
A kiállítás rendezésében is részt vevő egyetemi docens hozzáteszi: – Haiman megengedő volt. Olyasvalaki, aki megtanít mindent, amit a szakmáról tudni érdemes, de aztán a nyitottság vezérli, mert kíváncsi, hogy a hallgatói miként bontakoztatják ki tehetségüket a megszerzett tudás birtokában.
Hogy sokuknak jól sikerült, arról nem lehet vita. Pedig a mestertől már az is kivételes bravúr volt, hogy győztesen harcolt meg a történelemmel.
A második világháború megannyi megpróbáltatása, a munkaszolgálat után 1947-re újjáépítette a gyomai nyomdát. Akkor azt írta: „Itt maradt egy vállalkozásnak láthatatlan tőkéje, amit 1944-ben hiába kerestek a csendőrök a falak üregeiben és a padló alatt. Itt maradt ez a szellemi tőke bennem és munkatársaimban és egy egész ország bizalmában...”
Azt a kultúrát és tudást, amely felhalmozódott a Kner családban és a leghűségesebb kollégákban, valóban nem lehetett elvenni. Ezt a többi közt arra használták, hogy – Kravjánszki Róbert fordulatát idézve – megőrizzék a magyar tipográfia megkerülhetetlen betűinek egyikét.
Van persze több is, csak ritkán figyelünk oda: inkább a szöveg tartalmára, semmint formájára koncentrálunk. Főként addig, amíg nem merülünk el a Haiman-életműben. Mert akkor aztán azon kapjuk magunkat reggel a metrón, hogy egyetlen sort sem haladtunk azzal a John Lukacs-könyvvel, amelyet napok óta be szeretnénk fejezni. Már a harmadik megállónál fékez a szerelvény, de még mindig csak lapozgatunk: nézzük a betűket.
Úgy, mintha érthetnénk, amit Haiman annyira értett.
