S hogy mi lehet a titka az elképesztő sikernek? Talán az, hogy a horrorhoz jól értő Frank Darabont rendező remekül érzett rá arra, hogy a zombimozifilmek hangulatát kevés szappannal keverve a tévére is jól lehet adaptálni. S bár a rendező később kiszállt a sorozatból, a koncepció megmaradt: mint minden hasonló, jobban sikerült alkotás, ez is negatív utópia. Bár elvileg az élőhalottak jelentik a legfőbb veszélyt, a legnagyobb dráma mégis abban áll, hogy a túlélők miként jönnek ki a túlélőkkel. Túl lehet-e élni emberként, vagy a szokásos humanizmus sokkal inkább amolyan ragtapasz, amely már nem képes elfedni az állati ösztönöket. Az ember vagy mészáros, vagy marha, hangzik el a friss évadnyitóban, s ezzel kőkeményen jelöli ki az irányt, hogy mire számíthatnak a sorozat nézői. Mert miközben az emberség megmentése a tét, könnyen lehet, hogy a végén már nem lesz mit megmenteni.
A népszerűség másik titka, hogy nagyon ügyesen vegyíti az akciójeleneteket, a drámát és a szokásos szappanoperai fordulatokat. Az erős és jól megírt karakterek miatt viszont ez utóbbiak csak ritkán tűnnek fel, viszont egyre drámaibb helyzetbe sodorják hőseinket. A negyedik évad legmegrázóbb része éppen az volt, amikor egy egészséges kislányt kellett megölniük az embereknek, mert képtelen volt elfogadni a realitást (a zombikat nem élőhalottaknak, hanem furcsa embereknek látta), így állandó veszélyt jelentett a túlélőkre.
|
Zombi vagyok, zombi leszel! |
Az ötödik évad eleje már jelezte: vélhetően hasonló embertelen döntéseket kell majd meghozniuk a szereplőknek, ha életben akarnak maradni, s ezzel folyton a nézőnek szegezhetik a kérdést: ő vajon mit tenne hasonló helyzetben? Az eszére, a szívére vagy a mindent átíró félelmeire hallgatna-e leginkább? S már azért sem könnyű egyből rávágni a helyes választ a kérdésre, mert gyakran a humanizmus és az erkölcs békeidőkben bevált parancsai vezetnek a legnagyobb kegyetlenkedésekhez. És az emberi gyanakvásnál, mohóságnál vagy gonoszságnál egyetlen zombiharapás sem lehet mélyebb vagy fájdalmasabb. Sőt néha egyszerűbb és enyhébb halált hoz a rettegett kór.
Eközben a zombi mint metafora újabb jelentéssel gazdagodik: az emberben mindig is lappangó kór általános jelentésévé válik. A sötétséggé, ahová a civilizáció lámpája sosem lesz képes bevilágítani. Hiszen mi magunk is betegek vagyunk már, csak az a szerencsénk, hogy a járvány még nem tört ki elviselhetetlen mértékben.
Az ötödik évad még keményebb lesz, így csak azoknak ajánlott, akik szereztek már némi rutint a horrorfilmek kapcsán. Bár a hazai Fox az igazán brutális közelképektől megkíméli a nézőket (ezek csak a neten látható eredeti verzióban tekinthetők meg), így is lesz miről beszélni az utolsó képkockák után.
A sorozat képes feléleszteni az alapfélelmet: a civilizáció burka nagyon vékony, s elég, ha csak kicsit mozdítanak ki a komfortzónánkból, hogy máris lehulljon rólunk minden konvenció, beidegződés, részvét.
Zombik a tömegkultúrában
A zombik, vagyis az élőhalottak kultusza Haitiból származik. A hiedelem szerint a holttesteket mágiával, boszorkánysággal mozgatták. A filmekben a zombik olyan emberi (néha állati) holttestek, amelyek betegség, fertőzés, esetleg őrült tudósok kísérletei következtében feltámadnak. Kezdetleges, primitív lények, általában kannibálok. A tömegkulturális mítosz szerint, akit egy fertőzött példány megharap, maga is fertőzőképes zombivá válik. Természetfeletti képessége nincs, mindössze átlagosnál nagyobb testi erővel bír. Jellemzően tömegesen fordulnak elő, gyakran valamilyen hatalom irányítása alatt állnak. Elpusztításukra nincs egységes módszer az irodalomban vagy a filmekben. Híres zombifilm volt a Holtak hajnala, az Élőhalottak éjszakája, a Kaptár, a Van Helsing. Jövőre várható a Jane Austen-variáció, a Büszkeség és balítélet és a zombik.
I!
THE WALKING DEAD
Késő este a Fox csatornán