Kasser Sándor részletekkel is szolgált:
 |
Kasser Sándor
Családi archívum |
– Nálunk bújt el egy orvos tábornok, aki meg akarta magát adni az oroszoknak, és különben sem akart a nyilasokkal Sopronba menni. Korábban a szárnysegédjével meg egy-két katonájával a Margitszigeten bujkált, ahol néhány szálloda a Svéd Vöröskereszt védelme alatt állt, mert ott rejtettünk el embereket. Decemberben azt mondta, hogy mi is menjünk oda, mert már minket is üldöztek. Aztán az egyik este jött ez a Hargitai (egy munkatársuk volt, aki a nyilasoknak is dolgozott) és szólt, hogy éjszaka razzia lesz, a fegyveres nyilasok elvisznek minket, ha megtalálnak. Mit volt mit tennünk, visszamentünk az Izsó utcába. A mellettünk lévő házban volt a német kémelhárító parancsnokság. Az oroszok meg már alig tíz kilométerre jártak tőlünk. A bombázások miatt a pincében húztuk meg magunkat, amikor bejött két-három nyilas, bakákkal, és azt mondták, hogy el kell vinniük minket a főhadiszállásra. Közben a feleségem felkapta a gyerekeket, és elfutott. A ház előtt álló őr nem tudta, hogy az én feleségem, így nem fogta meg.
– Pontosabban az egyik gyereket én kaptam fel, a másikat a nevelőnő. Kiszaladtunk a Thököly útra, ahol befutottunk egy templomba. Szerencsére addigra már se a németek, se a magyarok nem voltak az utcán – tette hozzá a felesége.
– Láttam, hogy sikerült elmenekülniük. Akkor már én is gondolhattam a szökésre. Addig azért nem, mert ha megteszem, a nyilasok a családomon álltak volna bosszút. Tudtam, milyenek. Szóval, bevittek a Veres Pálné utcába, a parancsnokságra. Valami főnyilas elé rángattak, aki ült egy irodában az íróasztala mögött. Volt ott egy kanapé is, azon meg egy SS-tiszt aludt. A nyilas mondta, hogy az az utasítás, hogy fel kell minket vinni a Várba. Közben felébredt az SS, és elkezdett kiabálni, hogy nem mennek ezek fel a Várba. Én küldöm fel őket. Elővette a hatalmas revolverét, és ordított, hogy ő ismeri a svédeket: ha nem lövik le őket, akkor meg fognak szökni. Beletette a revolverét a számba. Akkor a tábornok, akit én rejtegettem, és idehozták velem, elkezdte mondani, hogy én mindenféle titkokat tudok, és ha lelőnek, akkor ugye nem lehet kiszedni belőlem. De a tiszt csak mondta, hogy ő tudja, hogy a svédekkel rettentően kell vigyázni, mert ő szolgált Norvégiában is. Hogy majd jönnek az én társaim, kiszabadítanak, és lelövik a kísérő katonákat. Úgy látszik, ő ahhoz volt szokva, hogy van, ahol létezik ellenállás. Közben jött egy magyar katona, hogy nagyon kell nekik az én orvos tábornokom. Mert rengeteg a harcokban a sebesült, és ő tudja, hogy hol vannak azok a bizonyos orvosságok és kötszerek, amelyek most szükségesek lennének.
Közben érkeztek új őrök, már nem is tudták a nagy kavarodásban, hogy mi kik vagyunk. Csak azt látták, hogy ott egy tábornok, aki diktál valakinek valamit. Akkor mondtuk, hogy befejeztük, felírtuk, mi hol található. Végül megjelent valaki, aki adott kilépőcédulát nekünk tévedésből. Egy katona kísért minket le. A lépcsőn holttestek feküdtek. Amikor odaértünk a kapuhoz, az utca másik oldalán már várt a rabszállító, hogy elvigyen minket. Ahogy kiléptünk, én ahelyett, hogy odamentem volna velük a rabomobilhoz, elkezdtem szaladni a másik irányba. Nem is vettek mindjárt észre. De aztán mégis, és lőttek utánam. Én meg rohantam."
Itt egy pillanatra állítsuk meg Kasser Sándor visszaemlékezéseit, és vegyük elő a Demokrata című újság 1946. október 20-i számát. Már a címlapon ott a nagy szalagcím: „Ismeretlen adatok R. Wallenberg utolsó napjairól". A belső alcím: A Svéd Vöröskereszt budapesti megbízottjának hősi küzdelme a nyilas téboly ellen." A csak monogrammal jegyzett, meglehetősen zavaros írás arról szól, hogy lett volna Pesten egy ember, bizonyos Gyöngyösi László, aki Dubán Alajos álnéven „külügyminiszteri tisztviselő és egyben a budapesti svédek delegáltja volt a külügyben". Miután a nyilas külügyminiszter, Kemény Gábor elmenekült Budapestről, papírokat hamisított, amelyek szerint ő kinevezett külügyminiszter-helyettes lenne. S e minőségében próbált segíteni. Többek között Wallenbergnek is vitt hamis papírokat, hogy használja fel őket a meneküléséhez. De Wallenberg azt mondta, nem használja fel őket, viszont elrakja mindet, jók lesznek majd valakinek.
Majd arról ír a cikk szerzője, hogy a nyilasok számos embert, köztük a svédek tisztviselőit letartóztattak. Ezután az írás így folytatódik.
|
Aranyi Erzsébet és a két gyerek. A csodával határos módon menekültek meg
Családi archívum |
„Hajsza az elfogottak után. Amikor Gyöngyösi Dubán külügyminiszter-helyettessé nevezte ki magát, megkezdte a nyomozást (..) először a Városház utca 14. szám alatti nyilasházba hajtattak. Itt Balogh és Tál nevű nyilas politikai osztályvezetők fogadták őket. Senkit a világon nem engedtek ki. Akikért mentek, a Svéd Vöröskereszt védelme alatt állókért, azokat sem sikerült megmenteni. Túszul tartották őket fogva. Ellenben egy magyar tábornokot és egy dr. Kaszer nevű férfit nagy nehezen mégis kiszöktettek."
Eddig az újságcikk most számunkra érdekes része. Ki volt ez a Gyöngyösi Dubán, ma már fogalmunk sincs, azt sem tudjuk, ezek a háború utáni beszámolók mennyire hitelesek. Az azonban összecseng, hogy a Svéd Vöröskereszthez tartozókat eszerint összeszedték. A Veres Pálné utcát a Városháza utcával összekeverni nem nagy dolog ennyi év távlatából. És az is biztos, hogy ha ez a Gyöngyösi Dubán a Svéd Vöröskereszttel bármiféle kapcsolatban állt, akkor ismernie kellett Kassert, aki annak egyik vezetője volt. Hogy aztán Kasser kiszöktetésében mennyi szerepe volt, ma már tényleg kideríthetetlen.
Érdekes egyébként, hogy a cikk szerzője „dr. Kaszer nevű férfi"-ként hivatkozik rá, ugyanis Kasser – felvéve a Kasza nevet – nem volt ismeretlen a felszabadulás utáni politikai életben. Ha csak rövid ideig is, de államtitkári tisztséget töltött be az Ideiglenes Nemzeti Kormányban. Ha egyszer sikerül Gyöngyösi Dubánról újabb részleteket megtudni, akkor talán a Kasser-történetben is tisztábban látunk majd.
És most adjuk vissza a szót Kasser Sándornak, aki a szökés – szöktetés utáni időre így emlékezett:
– A Veres Pálné sarkán állt egy légelhárító ágyú, mellette egy bajuszos baka, aki kezelte. Látta, hogy futok és hogy tüzelnek rám. Odaszólt nekem, hogy fussak be a házba, és bújjak el a legfelső emeleten. Már bent voltam a kapu mögött, amikor hallottam, hogy a katona mondja az üldözőimnek, hogy ott, arra szaladt tovább, fussanak csak, mindjárt utolérik. Én meg felmentem a legfelső emeletre, ahol találtam egy üres, kifosztott lakást. Minden ablak betörve, rémisztő januári hideg. Végül egy megmaradt ágy ágyneműtartójába feküdtem bele és magamra csuktam a tetejét. Reggel aztán elmerészkedtem a közelben lakó szüleimhez. Ők már a rádióból hallották, hogy korábban elfogtak, és köröznek. Nem volt semmiféle papírom. Ha elfognak dokumentum nélkül, akkor mint katonaszökevényt a helyszínen agyonlőnek. A húgom aki nagyon élelmes és ügyes volt, egy házmestertől szerzett születési bizonyítványt, meg még valami papírt. Egy Kovács nevű házmestertől. Mert addigra már a házmesterek is átálltak a mi oldalunkra. Közel voltak az oroszok.
