Dolhai Attila: A főpróbahéten a legnehezebb a helyes energiabeosztás kialakítása volt. Úgy kellett megtalálnunk az egyensúlyt, hogy az éneklés és a tánc mellett a próza is erőteljes legyen, hiszen a közönség nem érezheti azt, hogy, jaj, csak meg ne fulladjon szegény bonviván.
Fischl Mónika: Én már a második lépésnél mondtam Bodor Johanna koreográfusnak, hogy á, dehogy, én ezt úgysem fogom tudni megcsinálni. De aztán csak kiverték belőlem (nevet).
Lőrinczy Attila jóformán teljesen átírta a szövegkönyvet. Könnyebb egy teljesen új, kapaszkodók nélküli anyaggal dolgozni?
Fischl Mónika: Ez – anélkül, hogy degradálnánk vele magát a műfajt – teljesen más, mint a szokványos operettek. Olyan, mintha a Jóbarátokat játszanánk: szinte minden mondatban poén van, már az olvasópróbán is szakadtunk a nevetéstől. Béres Attila rendezőnek pedig minden viccről egy másik jutott eszébe a próbákon. Persze ha minden poént megtartottunk volna, legalább négy órás lenne a darab. Pont ezért nagyon kell figyelni a közönség reakciót, meg kell éreznünk a tempót, ami szintén nagy feladat.
Dolhai Attila: Bizonyos értelemben könnyebb egy ilyen darabbal dolgozni, hiszen ez a mű annyira különbözik az eredetitől, hogy tulajdonképpen most született. Mivel még senki nem csinálta, nem fognak bennünket máshoz hasonlítgatni. Lehetünk nagyon újítók, ami az operettnek mint műfajnak jót is tesz. Az operettről az embereknek tényleg nem feltétlenül valami ilyesmi jut eszükbe – lehet, hogy ilyen értelemben ez már nem is egy klasszikus operett, hanem egyfajta megújítása a műfajnak. Ennek a felelőssége ott van a vállunkon: hogy ez egy jó irányú frissülés legyen.
Fischl Mónika: Szerintem a műfaj jövője szempontjából nagyon fontosak az ilyen próbálkozások. Ez egy nagyon jó beavató-operett lehet fiataloknak például, pont a humora miatt. Én már a főpróbahéten azt éreztem, hogy robbanni fog a darab, a premieren pedig bebizonyosodott, hogy a közönség vevő a poénokra.
Az operett műfaját gyakran vádolják felszínességgel. Könnyebb egy modernizált szövegkönyvbe mélységet vinni?
Dolhai Attila: Ez inkább rendezői koncepciótól függ, attól, hogy ki milyen szándékkal akarja színpadra vinni az előadást. A chicagói hercegnőnek a zene ellenére is van egyfajta prózai jellege, úgy is készültünk rá.
Mónika, ön végigjátszotta az Operettszínház teljes operett-palettáját. Mely korábbi karakteréhez tudná hasonlítani az elkényeztetett milliomoslányt, Maryt?
Fischl Mónika: Talán egyikhez sem. Gyerekkorom óta vonz Amerika hangulata, nagyon szerettem például a San Francisco utcái című sorozatot is, tetszett a fílingje. Épp ezért imádom, hogy egy vagány amerikai csajt játszom. Ráadásul én tipikusan az a folyosó-ember vagyok, akinek csak akkor jut eszébe, mit kellett volna mondania, amikor már elhagyta a szobát. Mary viszont ennek pont az ellenkezője: belevaló, nagyszájú csaj. Igaz, emellett szerethetőnek is kell lennie.
Zeneileg a dzsessz, az operett és a cigánymuzsika találkozása áll a darab középpontjában, ön a modernitás, a dzsessz megtestesítője. Ez közel áll önhöz?
Fischl Mónika: Én igazából mindig is szerettem könnyedebb zenéket is énekelni. Bár a hangom egy klasszikus bel canto éneklést tesz lehetővé, nagyon szeretem ezt a swinges világot. Pedig nem egyszerű klasszikus éneklésből átváltani, sok helyütt ráadásul egész magas a szólamom, vigyázni kell, nehogy eloperázzam. Egyébként a hangszerelés csodálatos, úgy szól, mint egy harmincas évekbeli amerikai film!
Mit gondolnak, korábban miért nem lett A chicagói hercegnő igazán sikeres?
Dolhai Attila: El tudom képzelni, hogy ez a mű a maga korában megijesztette az embereket, hiszen zeneileg és műfajilag is van egy erős kísérleti jellege. De ennek ellenére még az átdolgozás után is erősen érezhető benne a szerzői szándék. Kálmán Imre iszonyú modern volt, gondoljunk csak bele: 1928-ban már pontosan látta, zeneileg milyen változások indultak el a világban, és talán azt is érezte, hogy a műfajnak frissítésre van szüksége.
Napjainkban különösen aktuálisnak hat ez a történet, mondhatni aktuálpolitikai jellege van, nem?
Dolhai Attila: Igen, lehet ilyen olvasata is, hiszen a kultúrák keveredéséről szól, azzal foglalkozik, mi történik, ha nagyon erős, nagyon határozott karakterek találkoznak. A mű tanulsága az: ha megismerjük egymást, még az is lehet, hogy jól tudunk együtt élni.
