Beat Richard

Ez nyilván annak szólt, hogy rock and roll-nótával kapaszkodott fel a slágerlista második helyére, és e dalt (a Move It-et) John Lennon utóbb „az első brit rockszámnak” nevezte.

A Shadowszal 1962-ben... David Moir / Reuters

Arról a szerzeményről viszont, amellyel a Harry Webbként anyakönyvezett Cliff 1959. július 31-én az első helyre ugrott az Egyesült Királyságban, Lennon aligha asszociált egy másik Richardra, Little-re,mert a filmdalnak készült Living Doll végképp brit, és inkább beat-, mint rockmuzsika volt.

Hát még mennyire beatzenének tetszett három esztendővel később az újabb filmdal, a The Young Ones, amely megágyazott az 1960-as évek őrületének!

Erről a korszakos periódusról azt szokták mondani: a Beatles megjelenése hatással volt Richardra is. A valóság azonban alighanem az, hogy mindenekelőtt Richard volt hatással a Beatlesre. Elvégre korábban söpört végig Nagy-Britannián a Cliff Richard & The Shadows-, mint a Beatle-mánia. Sőt az eksztázist eredetileg Richard és a Drifters váltotta ki (az utóbbi nem tévesztendő öszsze a New York-i vokálegyüttessel, amelyben Clyde McPhatter és Ben E. King is énekelt). Cliff évtizedekkel később így emlékezett: „A mi koncertjeinken ugyanúgy sikoltoztak és őrjöngtek, mint az övéiken. A Beatles csak felszította a tüzet...”

...és szólóban 2012-ben David Moir / Reuters

Az kétségtelen: a Living Doll eladott példányszáma átlépte a milliós álomhatárt, s az addigi hangzással szakító, gitáros zengés (az időseknek „csörömpölés”) új pályára állította az ifjúság zenéjét.

Olyannyira, hogy a Shadows instrumentális számai, mint az Apache, a Kon-Tiki, a Wonderful Land, a Dance On, a Foot Tapper – addig példátlan módon – szériában kerültek a slágerlista élére. Persze Cliff sem maradt adós. Mindjárt a Living Doll-lemezt követő korongján hallható Travellin’ Light Number One lett, miként 1960-ban a Please Don’t Tease és az I Love You, 1962-ben – az önmagában is mérföldkő The Young Ones mellett – a The Next Time, majd 1963-ban a filmcímadó Summer Holiday. Összesen 14 slágerlista-vezető és 68 olyan számot adott elő, amely a legjobb tíz között volt, a Top Tenben 333 hetet (csaknem hat és fél évet) töltött. S talán még ennél is szebb, hogy az egyetlen férfi énekes, aki öt egymást követő dekád mindegyikében a nyilvántartás legfelső sorában jegyzett dalt mondhatott a magáénak.

Megújult nemegyszer. Hetvenhatban képes volt előjönni az ironikus I’m Nearly Famousszel, három évvel később tizenegy esztendős szünetnek vetett véget azzal, hogy a We Don’t Talk Anymore-ral ugyanúgy az élre került, akár 1968-ban az „eurovíziós” Congratulationsszel. (A „gratuláció” húszéves jubileumán pedig a Mistletoe and Wine-nal tette még meghittebbé a fél világ karácsonyát.) Nemrégiben – 2013 novemberében – már a századik albumát jelentette meg, és a The Fabulous Rock ’n’ Roll Songbook című CD-n, amelyet az amerikai „Music Cityben”, a Tennessee állambeli Nashville-ben vett fel, Chuck Berry, Buddy Holly, Ricky Nelson, Elvis Presley vagy az Everly Brothers számait énekelte. „Így akartam kifejezni tisztelemet azok iránt, akik megteremtették és a magasba emelték a rock and rollt az egész világon” – tette hozzá, bár ezt említenie sem kellett volna.

Októberben hetvenöt éves lesz, és ebből az alkalomból szeptember 26-án brit turnéra indul a húsz esztendeje lovaggá ütött bálvány. A sorozat az írországi Killarneyben kezdődik, és október 12-től a Royal Albert Hallban ér a csúcspontjára. A kultikus londoni színhelyen hat hangversenyt ad a legjobban eleresztett brit zeneművészek egyike, akinek a vagyonát a Daily Telegraph 260 millió fontra becsüli. Ám ez is semmi ahhoz képest, hogy a pályafutás értéke felbecsülhetetlen.

De Cliff igyekszik a földön maradni. „Tudják, mi a legfőbb ambícióm? – kérdezte a közelmúltban egy interjújában. – Hogy a századik születésnapomon is tudjak még teniszezni.”