„Szerelem, szeretettnek szörnyű métely"
– ez nem Dante. Ez Babits, sőt Babits Bihály, a legsűrűbb szecesszió. Mintha olajjal kenték volna át a képet, amelyet Dante tojástemperával festett, levegőtlenné és sötétté vált tőle a világ. Jólesik utána Nádasdy prózaisága: „Szerelem, mely mindig kölcsönös." Csak hát az egyik sor rögtön beleragad az agyba, a másik meg folyton kicsúszik belőle. Melyiknek örüljünk? És persze senkit sem akarok lebeszélni arról, hogy Babitson nevetgéljen, de a hármas alliteráció ebben az esetben Dantétól származik.
Olvassuk és olvassuk, még mindig a Pokol, a csodálatosan fertelmes 21. ének, amikor az ördögök csapata elindul. Babitsnál nyelvet öltenek, mire a vezető „trombitát csinál az alfeléből." Nyilván Dante ilyen szavakat nem használ, hogy alfél, ahogy Nádasdy sem, ő azt írja: „a valagával trombitált". Lehetne erősebb is a szó, de nem kell, hiszen így is érződik a különbség: ha Babitsot idézzük, rögtön tudható, hogy „ez valamiből van", Nádasdyt mondva meg csak annak örülünk, hogy nem kell kimondani az f betűs szót. Csakhogy Babitstól nem lehet megtudni, hogy egyáltalán mi történik. Mert az ördögök nem egyszerűen nyelvet öltenek, hanem foguk közt dugják ki a nyelvüket, és közben kifújják a levegőt, olyan nedves-truttyos hangot hallatva. Nem puszta gusztustalankodásról van szó, hanem a katonai egység egy trombitaszószerű hanggal jelzi, hogy indul, a parancsnok meg egy másik trombitával jelzi, hogy: „az engedélyt megadom". Ezt Babits vagy nem értette, vagy csak a megfelelő magyar kifejezés híján képtelen volt rímesen elmagyarázni.
Lehet tehát a két fordításnak ilyen megoldása is. Elolvassuk Babitsot és rögtön utána lábjegyzetnek Nádasdyt. Vagy fordítva: elolvassuk Nádasdyt és utána vesszük magunkhoz a költészetet, mikor már tudjuk, mi a sztori, amit olyan szépen kicirkalmaztak a századok. Ha valakiben esetleg az vetődik föl, hogy miért nem nyersfordítás plusz Babits a megoldás, arra már a fordítói előszóban megkapja a választ: mert a szöveg maga mégis igényli a kötöttséget, a jambikus lejtést, az hintáztat, visz előre és fölfelé, amíg bele nem verjük a fejünket a csillagokba.
Nincs bennem kultúrpesszimizmus, de érezhető Nádasdy Ádámnál az értékmentés, könnyen olvasható Dantét akar adni a kezekbe. Az is érezhető, hogy nem bízik bennünk, nem hiszi, hogy egyben olvassuk el az egész Komédiát, így aztán vannak visszatérő jegyzetek, többször értetlenkedik, honnét is tudja Dante, hogy hogyan állnak odafönt a csillagok, ha egyszer a Pokolban van. Biztosan van, aki erre azt kérdezi: más bajotok nincs? Olvasóként csak azt mondhatom: tulajdonképpen nincs. És ez annyira csodálatos érzés.
Dante: Isteni színjáték
Nádasdy Ádám fordítása
Magvető, 2016
