galéria megtekintése

Babits lába

1 komment


Fáy Miklós

Szorul a fejemen a vaskalap, nyilván ez az egyik, amit kaphatok büntetésként odaát mint túl korán ítélkező. Mert amikor rájöttem, hogy Nádasdy Ádám rím nélkül fordította le az Isteni színjátékot, az volt az első reakció, hogy: az más. Annyira más, hogy az nem is játszik. Nincs terza rima, nincs komolyan vétel, jó hogy nem már saját szavaival meséli el, mit olvasott.

Nemcsak az a baj, hogy „így könnyű", nyilván így sem könnyű, de valahogy lemond a fordító a nyelv okosságáról, hogy a rímkényszer olyan sorokat hozat létre vele, amelyekről nem is gondolta volna, hogy benne van. Nem Dantéban, hanem Nádasdyban.

Aztán olvassa az ember, olvassa és olvassa, és rájön, hogy van ennek is boldogsága. Az, hogy bírja, nem áll meg minden ének végén, hogy pihenjen, hátralapozzon, lábjegyzeteket olvasson, hanem csak tényleg olvassa, azzal a sebességgel, ahogy Dante halad a túlvilágon. És érti, érti. És eszébe jutnak közben Babits bírált sorai, hogy itt nincs mit bírálni rajtuk.

 
„Szerelem, szeretettnek szörnyű métely"

– ez nem Dante. Ez Babits, sőt Babits Bihály, a legsűrűbb szecesszió. Mintha olajjal kenték volna át a képet, amelyet Dante tojástemperával festett, levegőtlenné és sötétté vált tőle a világ. Jólesik utána Nádasdy prózaisága: „Szerelem, mely mindig kölcsönös." Csak hát az egyik sor rögtön beleragad az agyba, a másik meg folyton kicsúszik belőle. Melyiknek örüljünk? És persze senkit sem akarok lebeszélni arról, hogy Babitson nevetgéljen, de a hármas alliteráció ebben az esetben Dantétól származik.

Olvassuk és olvassuk, még mindig a Pokol, a csodálatosan fertelmes 21. ének, amikor az ördögök csapata elindul. Babitsnál nyelvet öltenek, mire a vezető „trombitát csinál az alfeléből." Nyilván Dante ilyen szavakat nem használ, hogy alfél, ahogy Nádasdy sem, ő azt írja: „a valagával trombitált". Lehetne erősebb is a szó, de nem kell, hiszen így is érződik a különbség: ha Babitsot idézzük, rögtön tudható, hogy „ez valamiből van", Nádasdyt mondva meg csak annak örülünk, hogy nem kell kimondani az f betűs szót. Csakhogy Babitstól nem lehet megtudni, hogy egyáltalán mi történik. Mert az ördögök nem egyszerűen nyelvet öltenek, hanem foguk közt dugják ki a nyelvüket, és közben kifújják a levegőt, olyan nedves-truttyos hangot hallatva. Nem puszta gusztustalankodásról van szó, hanem a katonai egység egy trombitaszószerű hanggal jelzi, hogy indul, a parancsnok meg egy másik trombitával jelzi, hogy: „az engedélyt megadom". Ezt Babits vagy nem értette, vagy csak a megfelelő magyar kifejezés híján képtelen volt rímesen elmagyarázni.

Lehet tehát a két fordításnak ilyen megoldása is. Elolvassuk Babitsot és rögtön utána lábjegyzetnek Nádasdyt. Vagy fordítva: elolvassuk Nádasdyt és utána vesszük magunkhoz a költészetet, mikor már tudjuk, mi a sztori, amit olyan szépen kicirkalmaztak a századok. Ha valakiben esetleg az vetődik föl, hogy ­miért nem nyersfordítás plusz Babits a megoldás, arra már a fordítói előszóban megkapja a választ: mert a szöveg maga mégis igényli a kötöttséget, a jambikus lejtést, az hintáztat, visz előre és fölfelé, amíg bele nem verjük a fejünket a csillagokba.

Nincs bennem kultúrpesszimizmus, de érezhető Nádasdy Ádámnál az értékmentés, könnyen olvasható Dantét akar adni a kezekbe. Az is érezhető, hogy nem bízik bennünk, nem hiszi, hogy egyben olvassuk el az egész Komédiát, így aztán vannak visszatérő jegyzetek, többször értetlenkedik, honnét is tudja Dante, hogy hogyan állnak odafönt a csillagok, ha egyszer a Pokolban van. Biztosan van, aki erre azt kérdezi: más bajotok nincs? Olvasóként csak azt mondhatom: tulajdonképpen nincs. És ez annyira csodálatos érzés.

Dante: Isteni színjáték

Nádasdy Ádám fordítása

Magvető, 2016

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.